( Eszter )
Reggel arra ébredtem, hogy szól a csengő. Felvettem a köntösömet, s leszaladtam ajtót nyitni.
- Jó reggelt! – mosolygott rám Nick.
- Heeey… - mondtam halkan és hozzábújtam. – Nem úgy volt, hogy ma nem találkozunk?
- Átszerveztem a napomat, így tied a délelőttöm… és ami azt illeti az estém is. – rám kacsintott – Egyébként hoztam neked reggelit! – mondta miközben a konyha felé tartott.
- Édes vagy! – lefeküdtem a kanapéra, mert majd leragadt a szemem a fáradtságtól.
- Valami baj van? Miért vagy ilyen kimerült? – aggodalmaskodott.
- Nincsen semmi baj – mosolyogtam bágyadtan – csak az időeltolódás… még nem szoktam hozzá… - elhallgattam.
Mélyen a szemembe nézett.
- Tényleg csak erről van szó?
- Ami azt illeti, van itt még valami… Megkaptam az értesítőt az itteni főiskolától, hogy elfogadják a jelentkezésemet… de – gondterhelten sóhajtottam – írnom kell egy angol tesztet, aminek legalább 90%-osnak kell lennie.
- Ez azt jelenti, hogy… itt maradsz… velem? – kérdezte ujjongva.
- Azt… Feltéve, ha sikerül a teszt… - elszomorodva a padlót néztem.
A következő pillanatban Nick felkapott és körbepördült velem a nappali közepén. Majd kibújt a bőréből örömében. Csak ölelt és csókolt megállás nélkül.
- El sem hiszem… - mondta fülig érő mosollyal az arcán.
Újra a padlóra meredtem. Képtelen voltam vele együtt örülni. Mintha kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben.
- Eszter! – közben az arcomat simogatta – Ne izgulj már! Jól beszélsz angolul, menni fog! – biztatott.
- De nem elég jól Nick! Ez nem laza csevegés lesz a barátokkal! – a hangom élesen csattant. Dühös voltam. Magamra… Rá… Mindenkire… Iszonyatosan tehetetlennek éreztem magam… és féltem ettől az egésztől, ami rám vár.
- Majd segítek! – szorosan átölelt, közben a hátamat simogatta. – Együtt mindent megoldunk, rendben?
Zaklatott voltam. Nem szóltam egy szót sem, csak bólintottam.
- Most pedig… - húzta hatalmas mosolyra a száját, s a karjaiba kapott. Így vitt fel a lépcsőn egészen az ágyamig. Óvatosan letett, majd betakargatott. – Pihend ki magad kérlek… A szüleim várnak minket vacsorára és nem szeretném, ha a fáradtság miatt rosszul éreznéd majd magad.
- Vacsorára? Te jó ég Nick… - a mondatot már nem tudtam befejezni. Erőt vett rajtam a kimerültség… és elnyomott az álom.
( Nick )
- Itt maradok, amíg fel nem ébredsz! – suttogtam, majd lágy csókot leheltem a homlokára. Egy darabig néztem, ahogy alszik, majd elővettem Eszter gitárját. Csak figyeltem őt… Olyan volt, mint egy igazi angyal… Halkan énekeltem.
„ When you will, when you won’t… I do…”
Álmában mosolygott. Letettem a gitárt és odabújtam mellé. Azon gondolkodtam, hogy milyen ironikus is az élet: mennyire kerestem őt… Pedig mindvégig itt volt… a saját szobámban…
( Eszter )
Éreztem, hogy nagyon melegem van. Kinyitottam a szemem, s Nick ott aludt mellettem. Szorosan ölelt, még álmában is. Még csak délután 4 óra volt. Úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, utána felébresztem őt is.
Bementem a fürdőbe, ledobtam a ruháimat és megnyitottam a zuhanyt. Valahol azt reméltem, hogy a víz lemossa az idegességemet is, az este miatt. Úgy 20 perc elteltével elzártam a vizet. Magam köré tekertem egy törölközőt. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Szia – bújt hozzám Nick hátulról.
- Te mióta állsz itt? – nevettem.
- Nem elég rég… - adott egy puszit a vállamra. Kirázott a hideg. Lágyan végigsimította a nyakamat. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom kordában tartani a vágyaimat. Megfordultam és megcsókoltam… Olyan hevesen, mint soha senkit azelőtt… Óvatosan, ám annál határozottabban a falhoz szorított. Testünk egymásnak feszült. Tudtam, hogy az ő önuralma is a végét járja. Egyáltalán nem gondolkodtam. Kigomboltam az ingét s ledobtam a földre. Végigsimítottam a mellkasát… ám ekkor a kezembe akadt a nyaklánca.
- Ezzel mi legyen? – a tisztasággyűrűt néztem.
- …Én… Ugye tudod, hogy ez nekem fontos? – lesütötte a szemét.
- Nicolas Jerry Jonas, kérlek nézz rám! – kedvesen mosolyogtam – Te vagy a legjobb dolog az életemben… Melletted leszek, bárhogy alakuljanak is a dolgok! Téged akarlak… ez a gyűrű… nos, ez is te vagy… Tiszteletben tartom a döntésed és nem nehezítem meg a dolgod… egyelőre… - nevettem el magam.
- Ezt megköszönöm… egyelőre… - nyújtotta rám a nyelvét – De most már igyekeznünk kellene… Anya rosszul tűri a késést – kacsintott rám.
- Á… szóval mégsem álmodtam azt a dolgot a vacsoráról… - viccelődtem.
- Nem bizony! Úgyhogy nyomás öltözni! – nevetett.