14. rész ( Jonas-ház )

Joe Eszter számát tárcsázta, de mindhiába: ki volt kapcsolva. Aggódott a lányért, fogalma sem volt, hogy mit csináljon, csak állt ott az ajtóban, majd dühösen beviharzott a nappaliba.

- Nick! Az emeletre! – dörrent rá.

Nick azonban csak állt Molly mellett makacsul.

- Most! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Erre már megmozdult, s kelletlenül követte bátyját.

- Neked mégis mi bajod? – kérdezte Joe.

- Neked mi bajod? – emelte fel a hangját Nick is.

- Tisztában vagy vele, hogy most rohant el a barátnőd? Hogy éjszaka van, és egyedül…  – itt elakadt a hangja, mert most fogta fel saját szavai értelmét… – Egyedül… – nézett maga elé – S mindez miattad és Molly miatt…

- Joe! Te hallod, hogy mit beszélsz? – kezdte felháborodva Nick – Semmit nem csináltam… Mollyt meg hagyd ki az egészből! Ő csak beszélgetni próbált…

- Te nem látsz a szemedtől? Csak neked nem tűnt fel, hogy az a… – nyelt egyet – hogy Molly folyamatosan sértegette Esztert, a barátnődet. Tudod mit jelent ez a szó?

- Én tudom… És te? Te tudod, Joe? – szűrte ki a fogai között.

- Ez most mégis, hogy jön ide? – nézett értetlenül.

- Egész este fogtad a kezét… Láttam, hogy hogy néztél rá… – dühöngött Nick.

- Neked elment az eszed? Csak próbáltam támogatni őt, ha már te, nem tetted… Mert gondolom fel sem tűnt, hogy Esztert mennyire megbántottad, vagy hogy végig a könnyeivel küzdött…

- Te mióta lettél az őrangyala? Jobban tennéd, ha a saját életeddel foglalkoznál, az én barátnőm helyett… – kiabált Nick.

- És te? Te miért nem foglalkozol vele? Miért nem mész utána? – mutatott az ajtó felé Joe.

Molly ekkor lépett be.

- Nicky… – ölelte át hátulról – Nem vinnél haza? – mosolygott bájosan a fiúra, Joe-ra pedig szúrós pillantást vetett. Mindebből Nick semmit nem vett észre.

- Persze, elviszlek. – mondta gondolkodás nélkül.

- Hát ezt nem nézem tovább! – fakadt ki Joe. Lerohant a földszintre, felkapta a kocsikulcsot, s már indult volna, de Id. Kevin megállította.

- Fiam… Hova mész?

- Megkeresem Esztert…

(Joe nézőpontja)

Beültem az autóba. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Csak azt tudtam, hogy meg kell találnom Esztert. Egyfolytában forgattam a fejem, hátha meglátom valahol… de mintha a föld nyelte volna el.

- Gyalog nem juthatott túl messzire… Remélem nem esett baja… – mondtam ki hangosan azt, ami nyomasztott.

Végül arra jutottam, hogy megnézem, hátha hazament. Leparkoltam a ház előtt a parton. Még megvolt a kulcsom, s mivel senki sem nyitott ajtót, bementem. A ház viszont teljesen üres volt. Semmi nyomát sem láttam, hogy Eszter ott lett volna. Kimentem a hátsó teraszra, leültem. Képtelen voltam felfogni, hogy miért viselkedett úgy Nick. Hiszen itt van ez a kedves lány, a gyönyörű mosolyával… Meredten néztem magam elé, mikor belémhasított a felismerés. Felpattantam és elindultam a sziklák felé. Valamiért azt gondoltam, hogy ott lesz.

- Csakis oda mehetett… – mondtam magamnak.

Korom sötét volt, nem néztem a lábam elé, csak futottam… Mikor odaértem csalódottan pillantottam körbe: nem láttam semmit és senkit. Már épp indultam volna vissza, mikor megpillantottam: ott ült a parton, ahol a víz a homokot nyaldossa. Annyira megörültem neki, hogy odarohantam és átöleltem.

- Hát megvagy végre… annyira aggódtam…

Csupa víz volt, reszketett.

- Joe? Hogy… hogy találtál meg?

- Csak reméltem, hogy itt leszel… – kisimítottam a vizes haját az arcából.

- Nick is veled van? – nézett rám reménykedve.

Hallgattam. Nem tudtam mit is mondhatnék.

- Joe? Kérlek…

- Nick… Nos ő... Összevesztünk… Utána hazavitte Mollyt… – nem tudtam a szemébe nézni.

Egy szót sem szólt, csak a vizet nézte.

- Gyere… – felhúztam a karjánál fogva – Csupa víz vagy… Hazakísérlek…

Nem ellenkezett, de továbbra sem szólalt meg. Csak összetörten lépkedett mellettem. Bementünk a házba, bezártam az ajtót. Lerogyott a padlóra.

- Készítek neked egy teát, meg egy forró fürdőt.

Nem reagált, így kezébe adtam a bögrét.

- Idd meg jó? Mindjárt jövök.

Bementem a fürdőbe és teleengedtem a kádat. Bekészítettem neki egy törölközőt, majd visszamentem hozzá: még mindig ugyanúgy ült, ahogy ott hagytam.

- Gyere Eszter… – megfogtam gyengéden a kezét, és az emeleti fürdő felé húztam. Nem tiltakozott. – Most magadra hagylak, jó?

Csak bólintott. Lementem a nappaliba, s leültem a zongorához. Mikor felpillantottam, már eltelt fél óra és semmi mozgást nem észleltem az emeletről. Valamiért rossz érzésem volt.

Felrohantam. Kopogtam. Semmi válasz.

- Eszter… Eszter minden rendben? – aggodalmaskodtam. Nem kaptam választ. – Eszter… kérlek… – csak a csend felelt. Nem gondolkodtam. Berontottam a fürdőszobába.

A lány ott ült ruhástól a kádban. Zokogott.

- Hát ezért csináltam neked forró fürdőt? – erre felnézett, s halvány mosoly jelent meg az arcán. Itt a pillanat, gondoltam, most talán sikerül egy kis életet rázni belé. Nem tétováztam. Bemásztam mellé úgy ahogy voltam: ruhástól, cipőstől. Ekkor megszólalt:

- Te megőrültél?

- Én? – komolyságot erőltettem magamra – Te ülsz ruhástól a vízben… Gondoltam ez valami európai szokás lehet… Kétségtelenül érdekesebb így a fürdés…

Ekkor kitrt belőle a nevetés.

- Te tiszta bolond vagy Joe Jonas. Különben is mit keresel itt?

- Én csak… aggódtam érted… – lesütöttem a szemem.

- Ez… kedves tőled… habár… – elhallgatott.

- Jobban örültél volna Nicknek, igaz? – tudtam, hogy erre gondolt. De amint kimondtam, egy egészen furcsa érzés kerített a hatalmába.

Bólintott. Minden szó nélkül felálltam és próbáltam kimászni a kádból, már amennyire ezt a vizes ruháim engedték.

- Joe! Most mit csinálsz? Én nem akartalak…

- Én most… jobb ha megyek…

- Kérlek ne… – ezzel a lendülettel elkapta a felsőm ujját, s visszahúzott. Megcsúsztam. Ráestem Eszterre. Az arcunk olyan közel került egymáshoz, mint még soha. Csak most vettem észre igazán, hogy milyen szépek a szemei. Némán néztük a másikat. Eszter elkezdett kuncogni, miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, hogy lemásszak róla. Roppant szórakoztatónak találta. A következő pillanatban azonban minden jókedvünk elszállt. Nick hangját hallottuk.

- Csak nem megzavartunk valamit? – kérdezte gúnyosan.

- Nicky… úgy sajnálom… Látod én mondtam neked, hogy ez a lány… – de Mollynak már nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Eszter megtalálta a hangját.

- Na ebből elég legyen! Te! – nézett Mollyra – Menj el! Most!

- Ne beszélj így vele! – csattant fel Nick – Ha tudni akarod, az ő ötlete volt, hogy jöjjünk ide… Szerette volna, ha kibékülünk… De látom már van, aki vigasztaljon!

Erre Nick sarkon fordult, Molly még egy gonosz vigyort megejtett, majd utána ment.

13. rész ( Jonas-ház )

Molly Esztert méregette, majd a tekintete megakadt a lány arcán. Eszter állta a pillantását, az arcáról azonban semmit sem lehetett leolvasni. Egyedül a mellette álló Joe érzékelte, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mikor Molly kimondta azt a bizonyos szót. A fiú óvatosan megtámasztotta a derekánál fogva, s biztató pillantást vetett rá. Ezt azonban senki nem észlelte a jelen lévők közül. Ott, akkor, abban a pillanatban mindketten érezték, hogy egy néma, szavak nélküli, ki nem mondott barátság köttetett kettejük között. Elsőként Denise tért magához.

- Molly kedvesem… Itt maradsz velünk vacsorára? – törte meg a döbbent csendet.

- Denise… egy ilyen meghívásra hogyan is tudnék nemet mondani? – felelte nyájasan Molly.

Eszter ekkor újra megingott, de Joe elkapta a kezét.

- Tarts ki! – súgta oda kedvesen – Csak egy vacsora, és utána elmegy. – megszorította a lány kezét, mintha nyomatékot akart volna adni az utolsó mondatának.

Eszter csak bólintott. Elhatározta, hogy nem hagyja magát, azonban ezt az elhatározást Molly igen hamar aláásta.

- Akkor szerintem, le is ülhetnénk az asztalhoz… - találta meg a hangját Id. Kevin.

- Remek ötlet! – pislogott hatalmasakat Molly, majd egy hirtelen váltással minden ártatlanság eltűnt a hangjából. – Ó… Milyen kedvesek vagytok, hogy a régi, megszokott helyemre teríttettetek meg! – s gonosz mosoly jelent meg a szája szélén, miközben Esztert nézte.

Ezalatt mindenki elfoglalta a helyét a megterített asztalnál. Molly öröme nem volt véletlen, hiszen az Eszternek szánt, Nick melletti széken foglalt helyet. Mire Eszter észbe kapott, már csak ő és Joe álltak, s Nicknek ez fel sem tűnt, annyira lefoglalta Molly... Egészen addig, amíg a lány hátra nem fordult Eszterhez.

- Hoznál egy másik poharat? Én ebből nem iszom… de hát ezt már tudhatná a személyzet… – s lenéző pillantást vetett a lányra.

Eszter teljesen ledermedt. Ebből az állapotból csak az zökkentette ki, hogy Joe még mindig fogta a kezét… Pontosabban iszonyatos erővel szorította.

- Ezt _ mégis _ hogy _ képzeli ez a… - szűrte ki a fogai között.

Nick továbbra is hallgatott. Fel sem tűnt neki, hogy a barátnőjét szánt szándékkal sértegeti Molly.

- Eszter nem a személyzet… – kezdte Denise, de Molly belevágott a szavába, kihasználva az alkalmat, hogy újra megsértse a lányt.

- Jajj… Őszintén sajnálom… Olyan figyelmetlen vagyok… Joe, hát be sem mutatsz a barátnődnek? – szúrt oda még egyet Eszternek. Erre Nick is felkapta a fejét.

- Ő nem az én... barátnőm! – mondta indulatosan Joe, s közben Nickre nézett szúrós szemekkel.

- Ööö… igen… Molly, ő Eszter, a… barátnőm. – mondta kis hezitálás után a fiú.

- Valóban? – pislogott nagy szemekkel Nickre – Akkor csak engem zavart össze, hogy a testvéred egész este el sem engedte a kezét? Vagy ez nálatok természetes? – tekintetét Eszterék felé fordította, akik még mindig fogták egymás kezét. Nick pedig követte Molly mozdulatát. Csak most tudatosult benne, hogy a lány igazat mond.

- Nem. Nem az. – az ő hangja is indulattól csengett.

Szinte tapintható volt a feszültség a levegőben. Most Id. Kevin próbálta menteni a helyzetet.

- Akkor lássunk hozzá! – majd Denise felé fordult – Drágám! Hozz kérlek még egy terítéket Eszternek!

A vacsora viszonylag csendben telt. A korábbi jó hangulatnak nyoma sem volt. Molly volt az egyetlen, aki ezt a helyzetet kifejezetten élvezte is.

- És Eszter… mesélj egy kicsit magadról… például, hogy találkoztatok az én Nickymmel? – mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez az érdeklődés csupán látszólagos.

- Ez csak a vihar előtti csend! – súgta oda Joe Eszternek – Ki akar borítani…

- Véletlenül találkoztunk a tengerparton. – a lány hangja minden érzelemtől mentes volt.

- Igazán? Milyen különös… – egy pillanatra úgy tett, mintha elgondolkozna a válaszon – És… játszol valamilyen hangszeren? – amint kimondta a kérdést, látta Eszter arcán, hogy célt talált, s széles mosolyra húzta a száját.

- Nem. – Eszter nyugalma a végéhez közeledett, kezdett erőt venni rajta a tehetetlen düh. Belül majd felrobbant, hiszen ott ült vele szemben Nick, akit teljes szívéből szeretett, és aki most egy másik lány mellett ült, s hagyja, hogy megalázzák.

- Akkor biztosan énekelsz, igaz? – Molly egyre magabiztosabb lett.

- Nem énekelek. – Eszter szeme szikrákat szórt. Csak Joe láthatta, hogy a lány az asztal alatt a kezét tördeli idegességében.

- Akkor mégis… mégis mit csinálsz te ezzel a lánnyal? – fordult hirtelen Nickhez.

Ő azonban mélyen hallgatott. Ez volt az a pont, amikor Eszter már úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Szemében egy könnycsepp jelent meg.

- Elég legyen Molly! – csattant fel Joe.

- Ezt mégis hogy értsem? – kérdezte ismét ártatlan hangon.

- Úgy ahogy mondtam: hagyd békén Esztert! – mondta lassan.

- Joe! – nézett rá Nick – Molly csak beszélgetni próbált…

Joe épp készült, hogy visszavágjon neki, de Eszter elkapta a karját.

- Hagyd kérlek… – próbálta visszafojtani a könnyeit – Denise, Kevin… Nagyon köszönöm a meghívást! – mosolyt erőltetett az arcára. Majd amilyen gyorsan csak tudott a bejárati ajtóhoz sietett.

Joe felpattant, dühösen Nickre nézett, s a lány után futott.

- Eszter várj…

De már csak a bejárati ajtó csattanását hallotta. Mire kiért, a lány alakja eltűnt az éjszaka sötétjében...