5. rész ( eközben a színpadon - Nick )

Miközben a Please be mine-t énekeltük folyamatosan mosolyogtam. Igazán viccesnek találtam a dolgot, hogy végre kikosarazta valaki Joe-t, és így látatlanban is szimpatizáltam a lánnyal. Aztán felé fordultam, hogy lássam, kinek is ajánlottam ezt a dalt. Könnyes volt a szeme… és közben mosolygott… valahogy más volt, mint a többi lány itt… ott ült egyedül… és a tekintete… egyszerűen fogva tartotta az enyémet… azt éreztem, mintha ismerném… mintha mindig is ismertem volna… és egyszer csak belémhasított a felismerés… Ő az… a lány a partról… Beszélnem kell vele… Most nem hagyhatom elmenni… még egyszer nem… el kell mondanom neki, hogy sajnálom…
Alig vártam, hogy vége legyen a Goodnight & goodbye-nak. Gyorsan leraktam a gitáromat és rohantam le a színpadról… vagyis csak rohantam volna, mert Kevin és Joe elkapott.
- Hova sietsz ennyire? A rajongóid megvárnak… - viccelődött Joe.
- Itt van… - hadartam – és most engedj! Beszélnem kell vele! – mondtam határozottan.
- Kivel? – nézett rám hitetlenkedve Kev.
- A lány… a partról… de mostmár engedj! – próbáltam elszabadulni, de Joe elkapta a karom.
- Á… aki nem érdekel téged… - próbált komoly képet vágni.
- Igen ő… - közben a színpad előtt ácsorgó lányokat pásztáztam a szememmel… aztán a helyet, ahol ült… de semmi… sehol sem láttam… - Meg kell találnom! – és kitéptem a karom a szorításából.
Lerohantam a színpadról… de nem volt sehol sem… kiszaladtam az előtérbe és megláttam… de már késő volt… nem tudtam elérni… beszállt egy autóba és elhajtott… Elveszítettem… másodszorra is… ez hihetetlen… ilyesmi csak a filmekben történik. A gondolataim teljesen lekötöttek, de tudtam, hogy ma még vár rám egy koncert. „Össze kell szednem magam „ – mondogattam magamban.
- Nick! Merre voltál? – kérdezte Kev.
- Beszélni akartam vele… de már késő… - mondtam letörten.
- Oké öcskös… ilyen fejjel nem állhatsz oda a rajongóid mellé fotózkodni, ugye tudod? – így Joe. – Számítanak rád… ahogy mi is. – mondta tőle szokatlan komolysággal.
- Tudom… de itt volt… láttam… és megint hagytam elmenni… Meg kell találnom őt, érted? – közben esett le, hogy már kiabálok.
- Heeey! Nyugalom… - csitított Kevin. – Mégis… ennyi lány közül, hogy szúrtad ki?
- Kev! Az istenért… Neki ajánlottam a Please be mine-t! – mondtam kétségbeesetten. – Csak akkor még nem tudtam, hogy ő az… Ott ült teljesen egyedül…
- Na neee… - nevetett Joe – A lány, aki nemet mondott nekem is? – csodálkozott.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Ezek szerint a zenénket legalább bírja… - állapította meg Kevin.
- Jah… csak engem utál… - jegyeztem meg.
- Várjunk csak… - csillant fel Joe szeme – Mi van ha igazam volt… és fogalma sincs róla, hogy te… te vagy…
- Ennek van értelme szerinted? – néztem rá szúrós szemekkel.
- Én azt hiszem… - bólogatott Kevin és adott egy ötöst Joe-nak.
- Na figyelj…rád mosolygott igaz? – kezdte Joe.
- Igen. – mondtam bizonytalanul.
- Szerintem… ennek a lánynak fogalma sincsen arról, hogy a parton veled beszélt, érted? De abból, ahogy engem visszautasított… azt kell mondjam, hogy ha tudta volna… valószínű, akkor is olyan indulatos lett volna… mert ezek szerint… nem az a fajta, aki elájul a Jonas név hallatán… Tudsz követni, Nick? – húzta fel a szemöldökét Joe.

 …1 órával később a koncerten…

A Black keys / Little bit longer-t játszottam és egyszerűen nem tudtam magamban tartani az érzéseimet… beszélnem kellett róluk… és valahol mélyen, legbelül… reméltem, hogy eljutnak hozzá a szavaim… még ha nem is tudja, hogy ki is a srác a partról valójában…
- Tudjátok… Nemrég rájöttem valamire… és talán a következő szám… a Black keys erről is szól… Néha… jobb ha a dolgokat egyszerűen nézzük… úgy ahogy vannak… feketén - fehéren… Lehetünk jól vagy rosszul… szerethetünk valakit vagy összetörhetik a szívünket… De szeretném ha tudnátok valamit… Ez soha nem a vég… Csupán egy új fejezet az életünkben… - elcsuklott a hangom… nyeltem egy nagyot és erősen koncentráltam, hogy végig tudjam mondani. Kinéztem az első sorban állókra… és láttam, ahogy a lányok sírnak… én is küzdöttem a könnyeimmel…hiszen ez a pár mondat sokkalta többről szólt nekem ma este…
- Énekeljetek velem: „ The walls are closing in…” – és a közönség egy emberként folytatta, hihetetlen volt hallgatni… Aztán elkezdtem a Little bit longer-t játszani…
- Szeretném ha tudnátok… hogy ti vagytok a legjobb rajongók… a szívembe zártalak titeket… itt vagytok velem minden egyes nap… ti adtok erőt… szóljon ez a dal ma nektek… és még valakinek… aki nincs most itt velünk… aki ma másodjára sétált ki az életemből 2 napon belül… és nem is tud róla… remélem eljut hozzá ez a dal… bárhol is legyen… és remélem ma zavartalanul élvezi a naplementét, mert csodás esténk van…
„But you don't know what you got 'till it's gone… And you don't know what it's like to feel so low…” – énekeltem… és velem együtt mindenki…
Az utolsó szám után fáradtan ballagtam az öltözőbe, ahol ledobtam magam a kanapéra és becsuktam a szemem.
- Egy nap kétszer is neki ajánlasz egy számot… kétszer beszélsz róla közönség előtt… - hallottam Kevin hangját. - Tudod, amit a Little bit longer előtt mondtál, az nem úgy hangzott, mintha nem érdekelne az a lány…
- Vagy ha ilyen, amikor nem érdekel valaki, akkor az nekünk csak jó… mert ilyenkor szoktál új dalokat írni… - nevetgélt Joe.
- Nick? Nem akarod elmesélni, hogy mi járt a fejedben? – kérdezte óvatosan Kev.
Lassan kinyitottam a szemem.
- …Ő… - és a plafont néztem.
Közben Kev & Joe fölém hajoltak.
- De… még a nevét sem tudod… - mondták szinte egyszerre.
Mintha meg sem hallottam volna, amit mondtak:
- Egyszerűen csak meg kell találnom… - néztem mélyen a szemükbe.

4. rész ( Eszter )

Kisírt szemekkel ébredtem. Ránéztem az órára, még csak 4:45 volt. Lementem a konyhába és készítettem egy teát. Bögrével a kezemben leültem a hátsó teraszon. A hajnali nap első sugarai az arcomat melengették, a lágy, hűvös tengeri szellő pajkosan játszadozott a hajammal… és az illat, ami betöltötte a levegőt… semmilyen korábban ismert illathoz nem volt fogható… ez a szabadság illata volt… de legfőképp az újrakezdésé. Sok mindent kell átgondolnom és átértékelnem az életemben. Ezt jól tudtam. Nem csupán arról kell döntenem, hogy új életet kezdek e, vagy a régit folytatom, hanem újra meg kell találnom önmagam. …És most itt vagyok, ahol az álmok születnek… ahol az én álmaim kezdődnek… Esélyt kaptam egy új életre… és élni fogok vele… azt hiszem…
Ahogy telt az idő, a part egyre népesebb lett. Rápillantottam az órára: reggel 6. Elhatároztam, hogy futok néhány kilométert, hátha segít rendbe szedni a gondolataimat . Kb. 40 perc kocogás után teljesen lefáradtam. „Nem vagyok formában…” állapítottam meg. Mikor hazaértem gyorsan lezuhanyoztam. Mivel előttem volt az egész nap, eldöntöttem, hogy kicsomagolom a holmimat, ami még mindig ott hevert a nappali közepén, ahol Sam hagyta. Ekkor megcsörrent a telefonom.
„Ezek szerint mégsem ment tönkre…”- konstatáltam, majd gyorsan felvettem.
- Hallo.
- Hey Eszter! Itt Sam! Mi újság? Terveztél valamit mára?
- Hát… nem is tudom… ki akartam pakolni a bőröndjeimet…
- Akkor ráérsz este. – jelentette ki.
- …miért is? – kérdeztem bizonytalanul.
- Kaptam 2 jegyet egy zenekar soundcheck-jére… és gondoltam lenne kedved kimozdulni egy kicsit… szinte még semmit sem láttál L.A.-ből… Én viszont csak később tudok csatlakozni hozzád, mert még el kell intéznem 1-2 dolgot… De el tudlak vinni. Nos, mit szólsz?
- Végülis… - egy kicsit hezitáltam – Miért ne… De azt még nem mondtad, hogy milyen zenekarról is beszélünk…
- Oh… persze! Mond neked valamit a Jonas név?
- Te most a Jonas brothers-ről beszélsz? – kérdeztem óvatosan, nehogy túl korán kezdjek ujjongani.
- Igen, róluk. – mondta gyorsan.
- Úristen… - csak ennyit tudtam mondani, ami nem épp úgy hangzott, mintha örülnék.
- Oké… nem muszáj eljönnöd, ha nem szeretnél… csak gondoltam, ez egy jó ötlet… - mentegetőzött.
- Sam! – vágtam a szavába – Odavagyok az ötletedért… ez a legjobb ötlet a világon! – nevettem – Megőrülök a zenéjükért! – lelkesedtem.
- Remek. – mondta megkönnyebbülten – 7-re érted jövök!
- Oké. – mondtam és letettem.
Ugyan még csak délelőtt volt, de én már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel estére. Úgy negyed óra alatt sikerült szétdobálnom a ruháimat a nappaliban, ami így már egy csatatérre emlékeztetett. Végülis egy szűk indigókék farmer mellett döntöttem, amihez fehér trikót készítettem ki és a fekete, rövid bőrdzsekimet, meg egy dögös fekete magassarkút.
A nap további része gyorsan eltelt, mivel az időeltolódás miatt, amihez még nem szoktam hozzá, szinte az egészet átaludtam. Este 6 körül ébredtem fel. Mikor megláttam, hogy mennyi az idő, totál pánikba estem. Az járt a fejemben, hogy kizárt dolog, hogy képes leszek egy óra alatt elkészülni. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, egy kis smink, megigazítottam a hajam… de valahogy mégsem voltam elégedett az összképpel… aztán rájöttem mi a baj: gyorsan felhajtottam a dzseki ujját és betettem a fülembe egy fémszínű karika fülbevalót.
- Így már rendben lesz a dolog. – mondtam magamnak, miközben a tükörképemet néztem.
Ekkor megszólalt a csengő.
-Á… hello Sam, mindjárt készen vagyok.
- Jól nézel ki! – mosolygott rám - Ha meglátnak téged ezek a srácok, egyből otthagyják majd a színpadot, csakhogy készíthessenek egy közös fotót veled… - csipkelődött.
- Mit akar itt mindenki ezzel a közös fotózkodással…? – mondtam ki hangosan, amit gondoltam és közben a srác jutott eszembe a partról.
- Mindenki? Ki az a mindenki? – nézett értetlenül.
- Ööö… senki… nem fontos…Indulhatunk! – mondtam gyorsan, csak hogy eltereljem a témát.

Sam kitett a klub előtt, majd elhajtott. Odaadtam a jegyemet az ajtó mellett álló biztonsági őrnek, aki egy karszalagot tett a csuklómra, aztán megmutatta merre menjek. A koncerttermet hamar megtaláltam. Beléptem. A színpad előtt 30-40 lány tolonghatott. Én úgy döntöttem, hogy keresek egy félreeső helyet és onnan nézem végig a próbát, a sikítozást pedig meghagyom a színpadnál nyomuló csajoknak.
- Hello mindenki! Kössz, hogy itt vagytok velünk… Hogy érzitek magatokat ma este? – Joe hangja betöltötte az egész helyet. Közben rákacsintott az egyik rajongóra, amire hatalmas sikítozás volt a válasz.
- Egy… két… há… - hallatszott Nick hangja és már el is kezdték a bulit a That’s just the way we roll-lal. Aztán jött az L.A. baby, Tonight, Hold on, Just friends… Mintha valaki adott volna nekik egy listát a kedvenc számaimról, hihetetlen volt. A Burnin’ up alatt Joe & Nick a színpad széléhez mentek, ott énekelték végig a számot. „Teljesen megőrjítették a lányokat”- gondoltam és elkezdtem mosolyogni. Észvesztő volt őket élőben látni. Teljesen belefeledkeztem a zenébe… Az ámulatból egy asszisztens zökkentett ki.
- A következő szám a Please be mine lesz. Joe & Nick azt kérték, hogy gyere fel a színpadra.
Hatalmasakat pislogtam, nem értettem miért engem akarnak, mikor van ott egy csomó lány a színpadnál…
- Kössz… de nem…
- Tessék? – azt hitte rosszul hallotta.
- Kössz a lehetőséget, de nem. – mondtam mosolyogva.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy lányok ezrei ölni tudnának azért, hogy bejussanak egy ilyen partira és felmehessenek a színpadra, hogy a srácok néhány percig csak nekik zenéljenek?! – kérdezte nem kevés szemrehányással a hangjában.
- Tudom, de van ott még elég lány a színpadnál, akik biztosan igent mondanak. – jelentettem ki határozottan.
- Oké…- ezzel elment.
Elviharzott, majd felszaladt a színpadra. Súgott valamit Nicknek, aki elég meglepett arcot vágott. Nick ránézett Joe-ra és megrázta a fejét. Erre ő csak mosolygott, aztán rákacsintott. Nem sokat értettem abból, hogy mi zajlott le közöttük, de szerintem senki sem a teremben. Épp a Lovebug-ot játszották. Mikor vége lett a számnak Joe szólalt meg:
- Ismeritek ezt a számot? – és elkezdett énekelni. – I want someone to love me...who I am…
Aztán hagyta, hogy a közönség folytassa. Nick & Kevin zavartan néztek rá.
- Te mit csinálsz? – nézett rá kérdőn Kev.
- Csak játssz…Jövök mindjárt! – nevetett és lement a színpadról.
Közben a zenekar is bekapcsolódott, Nick pedig tovább énekeltette a közönséget.
Egyszercsak valaki lehuppant a mögöttem lévő székbe.
- Szóval nem akarsz feljönni hozzánk a színpadra…- hallottam a hátam mögül.
Megfordultam és hirtelen összeállt a kép, hogy mi is történt az előbb.
- A Who I am nem volt betervezve, igaz? – mosolyogtam rá.
- Nem. – mosolygott vissza.
- És akkor most azért vagy itt, mert…? – néztem rá kérdőn.
- Hogy megkérjelek: gyere fel a színpadra, amíg a Please be mine-t énekeljük…- nézett rám nagy szemekkel.
- Kössz, de nem… - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- De miért? Jó buli lenne…
- De… nem nekem… - mondtam lassan.
- Nem értelek… - bizonytalanodott el.
- Nézd… másik 30 lány vár téged a színpadnál és örömmel fognak igent mondani neked… de engem… ez az egész nem érdekel… minden koncerten más lánynak énekelitek ezt a számot… ugyanúgy megfogod mindnek a kezét és azt énekled nekik, hogy „…please be mine…” Ezek így csak üres szavak… Kössz, de én nem szeretnék a show része lenni… - mondtam elcsukló hangon.
- Rendben… ahogy akarod… engem most… várnak a színpadon… - közben elgondolkozva a padlót nézte.
Ahogy elment, teljesen magamba zuhantam. Tudtam, hogy sok lány lett volna a helyemben… azon gondolkodtam, hogy a büszkeségem miatt, lehet megint rossz döntést hoztam… de aztán meghallottam Nick hangját és hirtelen összeszorult a gyomrom.
- Van ma egy különleges vendégünk… valaki, aki szeret meghúzódni a háttérben… és aki nemet tudott mondani a mi Joe-nknak… szóljon ez a dal most neki… - és rám mosolygott.
Azt hittem rosszul hallok… a szívem majd kiugrott a helyéből… hihetetlenek… ez az egyik kedvenc számom… sosem bírom sírás nélkül végighallgatni… Aztán történt valami… Mikor Nick azt részt énekelte, hogy: „…But I'll be there forever / You will see that it's better / All our hopes and our dreams will come true…” felnéztem… észrevettem, hogy közben engem néz… próbáltam rámosolyogni, de elég röhejesen nézhettem ki, mert közben potyogtak a könnyeim… Egyik pillanatról a másikra azonban megváltozott az arckifejezése. Nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mi történhetett… még mindig mosolygott… de valahogy másképp, mint az előbb, olyan volt, mintha valami miatt izgatott lett volna... Mikor vége lett a számnak, Joe elégedetten vigyorgott rám…
- Köszönöm – mondtam és reméltem, hogy tud szájról olvasni.
- Nincs mit… - kacsintott rám egy hatalmas mosoly kíséretében.
Azt hiszem először éreztem magam jól, mióta L.A. –be jöttem. Sajnos túl hamar lett vége az estének… legalábbis számomra… hiszen nekik csak ezután kezdődött el… Az utolsó szám stílusosan a Goodnight & goodbye volt. Miután vége lett, a színpad előtt tolongó lányok megrohamozták őket… én pedig felálltam és elindultam… hiszen egy fényképnél vagy autogramnál sokkal többet kaptam ma tőlük… az első boldog pillanatokat L.A. –ben… amire mindig emlékezni fogok…
- Elkéstél! – mondtam nevetve Samnek, akivel az előtérben futottam össze.
- Elhúzódott a dolog, sajnálom… - mondta bűnbánó arccal.
- Semmi gond… de mostmár indulhatunk? – kérdeztem jókedvűen.

3. rész ( Nick nézőpontja )

Csak álltam ott, és néztem ahogy elmegy… még csak vissza se pillantott. Nem értettem a viselkedését…egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szomorú szemeket…
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt: közben besötétedett.
- Elvis! Elvis! Gyere gyorsan! – kiabáltam neki, és már rohant is felém.
Beültem az autóba, és elindultam hazafele. Menetközben jutott eszembe, hogy ma egész éjjel próbálunk a srácokkal, így még beugrottam a Starbucks-ba kávéért. Késésben voltam. Mikor hazaértem, csak ledobtam a kulcsaimat és rohantam a próbaterembe.
- Hello Srácok! – mondtam és már vettem is elő a gitáromat.
- Hol voltál? Már vagy fél órája csak rád várunk! – kezdte szemrehányóan Joe.
- Beugrottam kávéért a Starbucks-ba, hoztam nektek is. – próbáltam elterelni a témát.
- Tejszínhabbal és olyan színes cukorkával a tetején? – kérdezte Kevin, akit már cseppet sem foglalkoztatott, hogy merre jártam, csak a kávéjával volt elfoglalva.
- Kevin! – kiabált rá Joe. – Köztünk vagy még? Vagy a koffein és a cukor teljesen elvette az eszedet? – és közben oldalba vágta.
- Tessék? Hogy mondod? Jah…figyelek… Kezdhetjük felőlem!
- Remek… – bosszankodott Joe.
Eljátszottunk néhány számot, de valahogy nem úgy ment, mint máskor. Csak tettem a dolgom, de az eszem teljesen máshol és máson járt. Az sem tűnt fel, hogy Joe már nem énekel, hanem engem méreget.
- Nick! – szóltak rám szinte egyszerre.
- Mi van? – eszméltem fel – Már megint kihagytam a szólómat? – kérdeztem értetlenül.
- Mi bajod öcskös? – kérdezte Kevin.
Én meg csak ültem az erősítőn, néztem magam elé és hallgattam…
- …Én azt hittem, hogy a csajok csípnek minket…- mondtam komolyan.
- Amióta Kev’ cowboy „nincs a képben” azóta sokkal több rajongóm van…- így Joe, miközben a tükörben a haját igazgatta – szóval igazán nem kell aggódnod Nicky fiú!
- Joe! Én most nem rólad beszéltem! – mondtam kissé indulatosan.
- Na mesélj, mi a gond! – mondta megértően Kevin
- A csajok ha meglátnak minket az utcán… a koncerteken…
- Sikítoznak…megőrülnek…? – vágott közbe Joe hatalmas, letörölhetetlen vigyorral az képén.
- Igen. Erre akartam kilyukadni…Még nem találkoztam olyan lánnyal, aki ne akart volna valamit tőlem / tőlünk: egy közös fotót, autogramot, ölelést vagy hogy énekeljünk el egy számot…
- Ez a népszerűséggel jár, mi is ezzel a baj? – kérdezte Kevin és közben az arcomat tanulmányozta.
- Hát…tudjátok ma…mikor a tengerparton sétáltattam Elvist…belebotlottam egy lányba…vagyis inkább Elvis…és véletlenül tönkretette a telefonját, legalábbis azt hiszem…
- Azt hiszed? Most igen vagy nem? – értetlenkedett Joe.
- Szerintem igen…és nagyon dühös volt rám…pedig én kedves voltam vele…még azt is bedobtam, hogy nem akar e egy közös fotót velem…
- Pffff… - sóhajtott Kevin és a fejét rázta.
-…ezen még jobban kiborult, és azt kérdezte, hogy nekünk itt L.A. -ben mi bajunk van… nem is értettem az egészet…
- Én teljesen megértem, nem lehet mindenkinek Nick J. a kedvence… - mondta teljes önelégültséggel Joe.
- Hagyd már! – oltotta le Kevin. – És aztán mi volt?
- Azt mondta, hagyjam hadd nézze meg a naplementét… és aztán faképnél hagyott… de nem láttátok az arcát… annyi szomorúság volt benne… és ha hallottátok volna, hogy beszélt velem… még egy lány sem volt velem ilyen indulatos… - tűnődtem.
- Fontosabb volt neki a naplemente, mint te? – nevetett Joe - Nem lehet, hogy nem ismert meg? – vetette fel.
- Szerinted van olyan fiatal lány az U.S.A. -ban, aki ne ismerne fel minket?- kérdezte meglepődve Kev.
- Nem tudom… szerintetek ez lehetséges? – néztem kérdőn rájuk.
- Kizárt dolog. – mondta magabiztosan Joe.
- Most az egyszer igazat kell, hogy adjak neked. – nézett Joe-ra Kevin.
- Háhhh… nekem mindig igazam van. – grimaszolt Joe.
- Na persze… - mondtam félhangosan.
- Oké, nem foglalkozott a mi kis Nicky-nkkel egy csaj és akkor most mi lesz?! – ugratott Joe.
- Tényleg Nick… megtörtént, felejtsd el… egy volt a sok közül… nem kedvelhet téged mindenki… fogadd el… - mondta komolyan Kev. – …és most koncentráljunk a munkára!
- De nem megy! Nem tudok ma odafigyelni! – közben a padlót néztem.
- Tetszik a csaj? – kérdezték kórusban, és hatalmas szemeket meresztettek rám.
- Nem! – jelentettem ki kategorikusan.
Ekkor mind a kettőjükből kitört a röhögés. Joe tudott megszólalni először, és természetesen a sziporkáiról sem felejtkezett meg:
- Tehát hadd összegezzem a helyzetet: van egy csaj, aki egyáltalán nem tetszik neked, de mégis érdekel, mert furán és elutasítóan viselkedett veled… és nem tudod kiverni a szomorú szemeit a fejedből… így van? – vigyorgott elégedetten.
- Zseni vagy… - mondtam kelletlenül, és otthagytam őket.

2. rész

…2 hónappal később…

Leszállt a repülőm. Megláttam az LAX feliratot és hatalmasat dobbant a szívem.
-Hát itt vagyok… - gondoltam, s közben dúdoltam: „all our hopes & our dreams will come true…” Ezt mondogattam magamban, s reméltem, hogy tényleg így lesz. Meg voltam ijedve, de mégis éreztem, hogy most valami új, valami teljesen más kezdődik el… Aztán megláttam egy férfit öltönyben, kezében egy táblával: Miss Eszter Miller. Ekkora sikerült megnyugodnom, s igyekeztem odajutni hozzá, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy elég sok csomagom volt.
- Hello. Én…Én vagyok Eszter. – mondtam megszokásból magyarul.
- Hello…Are you…- kezdte bizonytalanul, de belevágtam a szavába.
- Igen. Eszter Miller vagyok. – mondtam már angolul.
- Elvehetem a csomagjaidat?
- Ööö, persze, köszönöm.
- Sam vagyok. Édesapád asszisztense. Örvendek. – mondta, miközben az autó felé tartottunk- Ha bármi problémád van, nyugodtan fordulj hozzám, igyekszem mindenben segíteni neked.
Hmmm kedves fickónak tűnik, gondoltam…Csak kicsit sokat beszél.
- Sam…Pontosan merre is van a házunk?
- Nos a tengerparton van, Malibuhoz közel, egy csendes helyen. Egy khmmmm…üzletembertől béreljük, akinek fontos volt, hogy a ház ne legyen a központban, mert különben folyton zaklatnák az újságírók a családját és nem tudnának pihenni…szóval kérte, hogy kezeljük diszkréten az ügyet.
- Nekem nem fontos, hogy kié a ház, ha nem zavar majd engem. – mondtam közönyösen.
- Nos, ami azt illeti…úgy gondolta, hogy beugrik a családjával, hogy üdvözöljön titeket, de természetesen, majd csak akkor, ha a szüleid is itt lesznek.
- Nagyszerű. – mondtam, de igazából nem is figyeltem már Sam-re, mert annyira lekötött a nézelődés. Csak akkor eszméltem fel, mikor megállt az autó.
- Itt is vagyunk. – mondta mosolyogva. – Na, hogy tetszik?
- Ez az? - kérdeztem, miközben a házra mutattam, mert nem akartam hinni a szememnek.
- Pontosan. Bemegyünk? Vagy itt akarsz ülni egész nap? – viccelődött.
- Nem…dehogy…menjünk…
- Parancsolj…íme az új otthonod! – tárta szét a kezét.
- Ez…álomszép…ez nem is lehet igaz…
- Nézz csak körbe! Fent vannak a hálószobák.
Nem kellett kétszer mondania, máris nekiindultam, hogy felfedezzem a házat. Az emeleten 5 hálószoba volt, mindegyikhez saját fürdő tartozott…Mint a mesében…még sosem volt saját fürdőm. Kiválasztottam azt a szobát, amit a legcsendesebbnek gondoltam. A ház végében volt és a tengerre nézett…Kissé fiúsnak találtam, de valahogy mégis volt benne valami, ami itt tartott…valami, ami odavonzott…ez már az én szobám…éreztem.
- Már meg is van a szobám, köszönöm, hogy behoztad a többi bőröndöt. – hadartam, miközben futottam le a lépcsőn.
- Ezért vagyok itt. Szeretnél még valamit?
- Megleszek, kössz.
- Akkor…living the dream baby…living the dream…- mondta nevetgélve. – hívj, ha bármire szükséged lenne.
Ezzel magamra hagyott. Elindultam, hogy körülnézzek lent is. Úgy gondoltam, hogy majd holnap kicsomagolok. A nappali egyik végében egy zongora állt. Régi darabnak tűnt. A másik végében pedig egy hatalmas üvegajtó volt, ami a partra nyílt. Kimentem és nem hittem a szememnek. A nap lemenőben volt, s gyönyörű rózsaszínben és narancssárgában úszott minden…a víz pedig…olyan kék volt, amilyet ezelőtt sosem láttam…becsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Azt kívántam, hogy mindez ne csak egy álom legyen, és ha újra kinyitom a szemem, mindez itt legyen. Azt éreztem, hogy ez az a hely, ahol bármi megtörténhet.
Sétáltam egy kicsit, aztán eszembe jutott: még nem is szóltam a szüleimnek, hogy ideértem. Leültem a forró homokba, közel a vízhez, hogy a hullámok még érjék a lábamat. Elővettem a telefonomat és megírtam az email-t apának. Aztán fogtam a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenét, de valahogy semelyik számnál sem tudtam megállapodni, csak kapcsolgattam céltalanul. Majd egyszer csak meghallottam: this song…to every broken heart…for every lost dream…for every high…for every low…for every person who is ever felt alone…és ezt már nem kapcsoltam el…ez volt az a dal, amit akkor és ott hallanom kellett, mert ott és akkor ez az én dalom volt…ha csak pár percre is…sosem éreztem még magam ennyire egyedül…becsuktam a szemem és átadtam magam az érzésnek…könnyek folytak végig az arcomon…rázkódtam a sírástól…most az egyszer nem akartam erős lenni… teljesen megfeledkeztem a környezetemről…

A következő pillanatban valami elszáguldott mellettem, és kicsapta a telefonomat a kezemből, ami a vízben landolt. Erre elég gyorsan magamhoz tértem. Kitöröltem a szememből a könnyeket, de már csak egy kutyát láttam szaladni, a telefonom pedig sehol. Teljesen lefagytam, hiszen az volt az egyetlen dolog, amin keresztül a szüleimmel tarthattam a kapcsolatot. Csak néztem a vizet és fogalmam sem volt, hogy most mit is tegyek. Aztán egy kezet láttam, benne a telefonommal.
- Tessék… azt hiszem ez a tied… ne haragudj… Én nem tudom mi történt Elvissel… egyszercsak elrohant…- mondta zavartan
- Remek. – mondtam dühösen, közben rá se néztem a kéz gazdájára – Ha nem tudsz vigyázni rá, akkor ne sétáltasd póráz nélkül! – és elvettem a telefonomat, ami csupa víz lett.
- Kárpótolhatlak valamivel? – kérdezte, de a magabiztosságával csak jobban feldühített.
- Mégis mivel? Veszel nekem másikat? – kérdeztem undokul, s közben vetettem felé egy csöppet sem kedves pillantást.
- Hát ha ragaszkodsz hozzá, akkor igen… esetleg szeretnél egy közös fotót? – kérdezte szemtelen mosollyal az arcán.
Ez volt mindennek a teteje, majd szétvetett a méreg. Végigmértem: rövid, göndör haj, kinyúlt póló, szakadt farmer, egy napszemüveg, ami az arca nagy részét eltakarta, és egy baseball sapka.
- Mégis minek kellene nekem közös fotó veled? Talán annak emlékére, hogy tönkretetted a telefonomat?… Kössz nem… - eközben próbáltam feltápászkodni, de a lábam eléggé elzsibbadt, s majdnem visszaestem, de a srác elkapta a karom és felsegített.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk és néztük a másikat, aztán elhúztam a karom.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat vizsgálgatta.
- Ti itt Los Angelesben meg vagytok hülyülve? – kérdeztem indulatosan – Miért ne lennék jól? Csakmert nem akarok fotózkodni Mr Tökéllyel, aki tönkretette az egyetlen dolgot, ami a kapcsolatot jelentette szüleimmel, meg a barátaimmal? Vagy a nyakadba kéne ugranom és megköszönni? – néztem rá dühösen, de a napszemüvegén keresztül még a szemét sem láttam, ami még jobban idegesített.
- Ez sem egy rossz ötlet…- húzódott hatalmas mosolyra a szája.
- Tudod mit szeretnék? – kérdeztem halkan.
- Mit?
- Azt hogy végre hagyj magamra, hogy megnézhessem a naplementét. Ez nem olyan nagy kérés ugye? – mondtam már- már sírós hangon.
- Biztos jól vagy? – kérdezte, de most úgy tűnt őszintén aggódik.
- Jól leszek… - ezzel hátat fordítottam és elindultam a házunk felé.

Tiszta csődtömegnek éreztem magam. Hihetetlen, hogy már az első napon ez történik velem. Visszasétáltam a házhoz, s közben azt reméltem, hogy holnap minden jobban fog alakulni. Csak ki kell aludnom magam - mondogattam -, s holnap minden jobb lesz. Felsiettem az emeletre, majd bezuhantam az ágyba és rögtön el is aludtam.

1. rész

18 múltam. Tegnap. Ma volt a gimiben az utolsó napom. Minden olyan furcsa volt. Pedig nagyon is egyszerűnek kellett volna lennie… Azt gondoltam boldog leszek, hogy végre vége…de nem így lett. Egész nap azon tűnődtem, hogy hogy felejthették el a barátnőim a szülinapomat. Bosszantott a dolog, aztán ahogy telt a nap, egyre letörtebb lettem. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Az utolsó óra után úgy döntöttem, hogy nem várom meg a buszt, inkább gyalogolok hazáig. Így legalább egyedül maradhattam a gondolataimmal. Feltettem a fülhallgatómat, s bekapcsoltam a zenét. Jó hangosan hallgattam, hogy – már ha lehetséges ilyesmi – kiűzzön minden mást a fejemből. Úgy fél óra gyaloglás után haza is értem. Kinyitottam a bejárati ajtót, ledobtam a táskámat a nappaliban és a szobám felé indultam. A zene még mindig szólt a fülesemből…Nem, ez rossz megfogalmazása a dolognak. Iszonyatos hangerőn bömbölt. Bementem a szobámba, ahol legnagyobb meglepetésemre ott tolongtak a barátaim egy hatalmas ’Happy birthday’ felirat alatt. Majdnem összeestem az ijedtségtől, mire odarohant hozzám Ivett és Kamilla, a két legjobb barátnőm.
- Vedd már ki azt a füledből!-ordította Iv’.
Ordítania kellett. Mikor kivettem a fülesem, akkor esett le, hogy miért is. A kedvenc számom szólt…vagyis dübörgött, hogy „L.A. L.A. baby”.
- Happy birthdaaaaaaaaaaaaaay!- kiabálták mindannyian.
- Jajj istenem…hát ezért?…ti mind…- csak ennyit tudtam kinyögni, mert már potyogtak is a könnyeim.
Ekkor megjelent az anyukám, és odahúzott a laptopomhoz, ahol a képernyőn megláttam az apukámat.
- Szia kicsim. Boldog szülinapot! Ne haragudj, hogy nem tudtam hazamenni.
- Semmi baj, így is tökéletes. – apu Angliában dolgozik, s csak ritkán tud hazajönni, így többnyire kettesben vagyunk anyukámmal.
- Az anyukáddal van egy meglepetésünk számodra…pontosabban kettő.
- Eszter…- kezdett bele izgatottan anyu, miközben egy borítékot szorongatott. – tudjuk, hogy gyerekkorod óta van egy álmod…és mi arra gondoltunk…Jajj, miért ilyen nehéz ez?
- Semmi baj anya…ne sírj…mondd csak! – próbáltam nyugtatni, közben meg majd megőrültem, hogy mit is akarhat mindebből kihozni.
- Szóval kicsim…ez tőlem, meg az apukádtól van… - nyújtotta oda a borítékot.
Egy darabig meredten néztem, sejtelmem sem volt róla, hogy vajon mi is lehet benne. Aztán vettem egy mély levegőt és kibontottam. Kivettem, ami benne volt. A következő pillanatban, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna: már nem hallottam a zenét, sem a barátaim hangját…csak bámultam azt a bizonyos papírt. Teljesen ledermedtem.
- Heeeey vegyél levegőt!
- Mindig rád kell szóljunk?! – csacsogott Iv’ és Kami.
- Eszter? Minden rendben? – hallottam anya hangját, ekkor felnéztem.
- Ez egy repjegy…Los Angelesbe…Ez egy repjegy L.A.-be????- ekkor már sikítottam és ugráltam a boldogságtól.
- Igen. Az. – mondta az apukám, fülig érő mosollyal az arcán.
Elmondhatatlanul boldog voltam, csak öleltem a csajokat, meg anyukámat.
- Ha végeztél a vizsgáiddal, indulhatsz is. – mondta anya.
Valami szomorúság-féle csillant meg a szemében, amit nem értettem, de annyira boldog voltam, hogy ezzel nem is akartam foglalkozni. Hiszen…végre valóra válik az, amiről eddig csak álmodoztam…L.A….világéletemben oda vágytam…és most mehetek…láthatom a napot lemenni a malibui tengerpartról…Hollywood…el sem hiszem…mindez csak rám vár…
- Csípjetek meeeeeg! Tuti, hogy csak álmodok! – kiabáltam.
- Nem álmodsz! – kacsintott rám a legjobb barátom, és belém csípett.
- Auuuu…ezt nem mondtam komolyan. – nyafogtam, s közben a karomat szorongattam, ami sajgott rendesen.
- Nos vigyázni kell, hogy mit kíván az ember a szülinapján, mert még a végén valóra válik, nemde? – mosolygott egy hatalmasat, majd megölelt és odament a többiekhez.
Újra és újra megnéztem a jegyet, mert nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Ekkor észrevettem valamit…és tanácstalanul néztem anyukámra, aki mintha tudta volna mire gondolok.
- Anya…de…ez a jegy csak oda szól…hogy?...hogy fogok visszajönni?
- Igen. Csak odafele szól. Eszter! Légy szíves ülj le. Szeretnénk valamit elmondani neked apukáddal.
Nem értettem az egészből semmit. Ekkor apa hangját hallottam:
- Kicsim! Kaptam egy állásajánlatot. A vállalatunk terjeszkedik, és azt akarják, hogy én legyek a los angelesi kirendeltség vezetője. Tudod mekkora előrelépés ez nekem? Anya és te pedig odaköltöznétek, s újra együtt lehetnénk mi hárman. Már ki is béreltem egy házat a tengerparton. Ott is van főiskola…
- Na nem… én nem megyek veletek sehova…nekem itt vannak a barátaim, a főiskola…mindenem itt van!- fakadtam ki.
- Eszter…- szólalt meg anya. – ott is van főiskola, ott is lehetnek barátaid.
- Felejtsétek el! – jelentettem ki kategorikusan.
- Egyezséget ajánlok! – szólalt meg apu, olyan komolyan, mint ahogy azelőtt még sohasem hallottam.
- Hallgatlak. – mondtam duzzogva.
- Felhasználod a repjegyet, elutazol L.A.-be. Megnézed a házat, ott töltesz 1 hónapot. Anyukád és én csak augusztusban megyünk utánad. Kapsz egy bankkártyát, így mindent, amire szükséged van megvehetsz, és ott lesz az asszisztensem is, ha bármi problémád lenne. Amennyiben haza szeretnél jönni az 1 hónap elteltével, nem foglak megakadályozni benne. Már megbeszéltem Kami szüleivel, hogy náluk lakhatsz, ha így döntenél.
- Hát ha üzletről van szó…te tényleg nem viccelsz…- mondtam neki, már mosolyogva. – Ebben az esetben megyek.
A következő pillanatban anyukám karjaiban találtam magam, aki csak ölelt és ölelt és közben azt suttogta:
- Köszönöm…köszönöm, hogy megpróbálod…