16. rész

…néhány héttel később….

(Eszter)

Nick már hetek óta nem hívott. Nem kellett sokat kutakodnom a neten, hogy rájöjjek mi, pontosabban ki az oka ennek: Molly. Az újságok is tele vannak a képeikkel, amint a parton sétálgatnak, vagy együtt kávéznak. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt teszi. 3 hete még azt mondta szeret… Hogyan változhat meg minden egy csapásra? Minden csak hazugság lett volna? Észre sem vettem, hogy fel-alá járkálok a nappaliban és közben hangosan kimondom, amit gondolok:

- Hogy lehettem ekkora idióta? Mégis mi a fenét a gondoltam?? Hogy Nick Jonas és én??? Istenem…. nem vagyok normális… Tényleg álomvilágban élek… - lerogytam a padlóra, hangosan zokogtam. Képtelen voltam gondolkodni. Az érzelmek, s az összes fájdalom, ami felhalmozódott bennem hirtelen felszínre tört, s maga alá temetett. Magamon kívül voltam… Fogalmam sem volt róla, hogy percek, vagy órák óta heverek e a padlón. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Annyira tompa voltam és kimerült, hogy képtelen voltam reagálni. Olyan volt, mintha valamiféle sűrű ködfátylon keresztül láttam volna a dolgokat. A hang távolról jött, s csak nehezen jutott el a tudatomig, hogy ki is az, aki próbál felrázni.

- Eszter! Eszter! – éreztem az erős szorítást – Mi van veled?

A következő pillanatban valami nagyon hideget éreztem. Reszkettem.

(Joe)

Hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Hetek óta nem láttam Esztert. Elővettem a kulcsomat és bementem. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy baj van. Ott feküdt a padlón, szinte öntudatlanul. Amint hozzáértem éreztem, hogy tűzforró. Az arca elgyötört volt, a szemei karikásak… nyoma sem volt annak a mosolygós lánynak, akit annyira szerettem. Felszaladtam az emeletre, megengedtem a hideg vizes csapot, majd visszarohantam hozzá. A karjaimba vettem. Odafent óvatosan levettem róla a pólót és a nadrágot, majd a hideg vízbe tettem.

Néhány perccel később reszketni kezdett. Megsimogattam az arcát.

- Eszter… Heeeey…

- Fázom… - mondta erőtlenül.

- Tudom… - a hangom gyengédséggel volt tele. Közben magamban mondogattam: „Joe! Koncentrálj!”

Lassan kinyitotta a szemét.

- Hogy… Hogy kerültem ide?

A szemei könnyesek voltak. Kezemet a homlokára tettem. Már nem volt forró.

- Cssss… Majd megbeszéljük. Bele tudsz kapaszkodni a nyakamba?

Bólintott.

Kivettem a vízből, bevittem a szobájába, majd az ágyra fektettem.

- Fel tudsz öltözni egyedül? – kérdeztem miközben a szekrényében kutakodtam száraz ruhák után.

- Felöltözni? – nézett rám nagy szemekkel, habár nem voltam benne biztos, hogy lát is. Végignézett magán. – Hol? Hol vannak a ruháim?

- Ezt majd később megbeszéljük. Menni fog, mit gondolsz?

Bólintott.

- Rendben. Addig lemegyek a konyhába. Mikor ettél utoljára?

- Nem… Én nem tudom… talán tegnap… vagy azelőtt…

- Készítek valamit, aztán jövök. – rámosolyogtam, majd lementem.

Gyorsan összedobtam néhány szendvicset. Siettem. Nem akartam sokáig magára hagyni. Mire felértem elaludt.

(Eszter)

Mikor felébredtem már sötét volt. Próbáltam fókuszálni, de nem láttam semmit sem a szobában. Csak egy kezet éreztem... Valaki fogta a kezem... Simogatta a karom...

- Nick? – telt meg élettel és reménnyel a hangom.

- Nem. – hallottam a halk választ, s rögtön elengedte a kezem.

- Joe? Te…? Hogy kerültem az ágyamba? – nem értettem az egészből semmit. Az utolsó amire emlékeztem, hogy fekszem a földön és fázok. Rettenetesen.

- Nem nyitottál ajtót… Féltem, hogy bajod esett… - suttogta.

Újra könnybe lábadt a szemem.

- Annyiszor hívtalak… Egyszer sem vetted fel… Nem hívtál vissza… - mondtam vádlón.

- Ne haragudj… Én… Elfoglalt voltam…

(Joe)

Nem tudtam mit mondjak… Annyira zavaros ez az egész… Azt sem tudtam mit érzek… Vagy mit kellene éreznem… Egyszerűen féltettem… Vele akartam lenni… De azt is tudtam, hogy ebből az egész káoszból, ami a fejemben uralkodik, Eszter semmit sem tudhat meg… Ő Nick barátnője… Legalábbis az volt… És én nem akarom őt elengedni… Egyszerűen képtelen vagyok távol tartani magam tőle…

- Joe? Baj van? – közben az arcomat fürkészte.

- Baj? Nem. – vágtam rá gyorsan. – Jobban vagy már? Megijesztettél.

- Most már minden rendben lesz… - megszorította a kezem – Csak… túl sok volt ez nekem… Nick… Molly… és azt hittem téged is elveszítettelek… - megint sírásra görbült a szája.

Nem bírtam tovább. Magamhoz húztam, s szorosan megöleltem.

- Én itt vagyok… sosem fogsz elveszíteni… - suttogtam.

Rám mosolygott.

-  Holnapra össze tudod szedni magad? – kérdeztem hirtelen.

- Miért? – nézett gyanakvóan.

- Lesz egy koncertünk… egy klubban…

- Jajj… Joe… Én ne… - kezdett tiltakozni, de nem hagytam, hogy végig mondja.

- Nincs de… Eljössz. Már régen buliztunk. – rákacsintottam.

Hosszan hallgatott, majd megszólalt.

- Molly is ott lesz?

Nem akartam becsapni, mert tudtam milyen dühös lenne, ha ott szembesülne az igazsággal.

- Feltételezem. El sem mozdul Nick mellől az utóbbi időben.

Huncut fény csillant a szemében.

- Ismersz valakit, aki az utolsó utáni pillanatban is tud jegyet szerezni egy Jonas  Brothers koncertre? – széles mosoly jelent meg az arcán.

- Ez az én Eszterem! – nevettem.

- De van egy feltételem…

- Már vártam… - rányújtottam a nyelvem.

- Nick nem tudhat róla, hogy ott leszek. Megegyeztünk? – felém nyújtotta a kezét.

Mélyen a szemébe néztem. Úgy tettem, mintha gondolkodnék, majd belecsaptam a kezébe.

-  Áll az alku, Miss Miller…