7. rész ( Eszter )

„ Mennem kell…” Ennyit mondott csak. Felkapta a táskáját, s amikor feleszméltem már az autójában ült. Csak álltam ott és néztem ahogy elhajt… Most az én életemből sétált ki valaki… és nem tudtam semmit sem tenni ellene… Biztos voltam benne, hogy nem látom többet… kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. „ Ez nem lehet… ez nem történhet meg…”- mondogattam magamban. Tűnődésemből a telefonom csörgése zökkentett ki.

- Ijedt volt a hangod, mikor letetted… Baj van? – aggodalmaskodott Vicky.

- Jajjj, ha tudnád, hogy én mennyire béna vagyok… - fakadtam ki.

- Mégis mi történt?

- Itt volt…érted? Itt… és hagytam elmenni… - mondtam könnyek közt.

- Eszter… kiről beszélsz?

- Nickről…

- Na várj… Nick mint… Nick Jonas? – kérdezte elképedve.

- …Ő…  - mondtam lehangoltan.

- Atyaúristeeeeeeeeeeeeeeeeen – sikított egy hatalmasat. – Akkor megtalált…

- Hát… úgy is mondhatjuk… - nem igazán értettem, miről beszél, de nem firtattam a dolgot.

- És hogy történt? Tuti lehidaltál, mikor megtudtad… - lelkesedett.

- Mit szóltam… mihez? Vic! Betörőnek néztem! – mondtam indulatosan.

Ekkor kitört belőle a nevetés.

- Na ne szórakozz! Nick Jonas, mint betörő?!

- Most mondd meg mit csináljak…?! Elment… és tuti nem látom többet…

- Eszter… ha nem ismernélek… azt mondanám, hogy rendesen rá vagy kattanva… - kuncogott.

- Mégis, hogy zúghatnék bele valakibe, akit még csak nem is ismerek?! – kérdeztem felháborodottan. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy a lényegre tapintott… csak talán még magamnak is féltem bevallani…

- Hűűű… húzd vissza a karmodat Eszti cica… - viccelődött.

- Ne dühíts! – ekkor már elnevettem magam.

- Hiányzol Csajszi… - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Te is nekem… Nélküled nem az igazi L.A….

- Óóóó… barátok? – kérdezte elérzékenyülve.

- Örökre…

Nagyon hiányoztak a barátaim, de tudtam, hogy az én életem most L.A.- ben van, és erre kell koncentrálnom. Így hozzáfogtam a bőröndjeim kipakolásához, ami a tegnapi koncert, és Nick ma reggeli „látogatása” miatt elmaradt. A nap gyorsan elrepült, már a part is elcsendesedett mire végeztem.

- Mostmár hasonlít egy otthonhoz ez a ház! – néztem elégedetten körbe.

A nagy pakolásban teljesen megfelejtkeztem az evésről, amire a korgó gyomrom emlékeztetett. Nem volt kedvem egyedül enni, így gondoltam egyet és felhívtam Samet.

- Hey Sam! Itt Eszter. Ráérsz?

- Épp végeztem a munkámmal…

- Arra gondoltam, hogy együtt vacsorázhatnánk. Mit szólsz?

- Remek ötlet… 20 perc és ott vagyok.

- Várlak.

A Vickyvel való beszélgetés után, hála a pakolásnak, sikerült néhány órára kivernem a fejemből Nicket. Még mielőtt elmerülhettem volna a gondolataimban, megszólalt a csengő.

- Hello Eszter! Indulhatunk? – Sam.

- Persze, csak hozom a táskámat.

A vacsora alatt Sam szokásához híven rengeteget beszélt, amit roppant szórakoztatónak találtam.

- És… találtál már ismerősöket?

- Hát… fogjuk rá… - nem akartam beszélni Nickről.

- Fogjuk rá? Az akkor most igen vagy nem? – meresztett rám nagy szemeket.

- Ööö… igen… - bizonytalanodtam el.

- És hogy hívják?

- Azt nem tudom… - és a parti srác jutott eszembe… jobb híján.

- Ezt nem értem. Hol ismerted meg?

- A parton… eláztatta a telefonomat… vagyis a kutyája… - elhúztam a számat.

- A házatok tulajdonosa… pontosabban a srácai is itt szokták sétáltatni a kutyájukat… Nem találkoztál még velük? – érdeklődött.

- De hát azt sem tudom kié a ház… - mondtam ártatlanul.

- Á… persze, persze… igazad van. – mosolygott.

- És akkor mi van a sráccal a partról? – folytatta a kérdezősködést.

- Hááát… az igazat megvallva… remélem nem látom többet…

- Miért? – csodálkozott rám.

- Nagyképű, pökhendi alak… aki túl sokat képzel magáról…

- Woow… - nevetett – Látom jól felhúzott…

Nem reagáltam, Sam pedig nem feszegette tovább a témát. Néhány perccel később kitett a házunknál.

- Kössz mindent! Majd beszélünk! – köszöntem el tőle.

Bezártam magam mögött az ajtót, ledobtam a táskám. Épphogy leültem a kanapéra, csöngettek.

- Saaam… mit… - kiabáltam, de amint kinyitottam az ajtót elállt a szavam.

- Azt hiszem, elfelejtettem valamit, mikor ma reggel itt voltam. Talán elölről kellene kezdenünk az egészet.

A kezét nyújtotta, közben rám mosolygott. Sokkal magabiztosabb volt, mint reggel.

- Nicholas Jerry Jonas. Örülök, hogy megismertelek…

- Eszter… Eszter Miller – nyújtottam oda reszkető kezemet.

A másik kezét a kezemre tette, mintha meg akart volna nyugtatni.

- Ne haragudj a reggeliért. Nem akartalak megijeszteni… fogalmam sem volt róla, hogy apa kiadta a házat. Itt voltam a közelben, s nem tudtam máshova menni az újságírók elől.

- Semmi baj… csak legközelebb csengess! – rákacsintottam, aztán rápillantottam a kezemre, amit még mindig fogott – Szóval Nick… elengeded a kezem és bejössz, még mielőtt egy paparazzi lekap így minket, vagy itt fogunk ácsorogni az ajtóban? – nevettem.

Ránézett az órájára.

- Gyere velem!

Hatalmasakat pislogtam.

- De… hova?

- Csak gyere, majd meglátod! – húzott kifelé az ajtón.

Nem tiltakoztam tovább.

- Tényleg nem mondod el hová megyünk?

- Mutatnom kell neked valamit… ezzel tartozom… - sejtelmesen mosolygott.

- Nekem? Tartozol? – csodálkoztam.

- Már nincs messze…

Ott sétáltunk a parton kéz a kézben. Olyan volt, mint egy igazi tündérmese. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem mentem kiugrik a helyéből.

- Megtennél nekem valamit? – kezdtem komolyan, amitől egy pillanatra megilletődött.

- Mit szeretnél?

- Csípj meg, oké? – elnevettem magam.

- Csípjelek meg? – somolygott.

- Csak biztosra akarok menni… tudod, hogy nem álmodom e ezt az egészet. – mondtam a lehető legkomolyabban – Auuu… Oké… Nem álom… Kössz…

Jót mulatott rajtam.

- Itt is vagyunk. Ez az én titkos helyem… Idejövök, ha egyedül akarok lenni…

A part egy eldugott részén voltunk. Olyan volt, mint egy oázis a sziklatengerben. Körös-körül sziklák magasodtak, s lágyan ölelték körül a forró homokkal borított partrészt. Közel s távol sehol egy ember, csak az óceán morajlását lehetett hallani.

- Nick ez… gyönyörű… - nem találtam a hangomat.

- Innen a legszebb a naplemente egész L.A.- ben. Itt senki nem fog megzavarni… - várakozással teli volt a tekintete.

Teljesen leblokkoltam.

- Naplemente… Senki nem fog megzavarni… Tartozol nekem… Te… erről beszéltél a koncerten… - mondtam lassan és hatalmas szemeket meresztettem rá.

- Tudod egyszer már elrontottam… és még egyszer nem engedhetlek el… most jól akarom csinálni… - mélyen a szemembe nézett.

Csak meredtem magam elé. Próbáltam megemészteni a hallottakat. Egyszer csak, mintha villám csapott volna belém. Lassan felé fordítottam a fejem.

- Istenem… Vicky tudta… próbálta elmondani… Te… Te voltál az a parton? – dadogtam.

- Én… sajnálom a telefonodat… meg mindent… beszélni akartam veled a soundcheck után… de eltűntél… újra… - lesütötte a szemét.

- Akkor Te… rólam beszéltél a koncerten? – éreztem, hogy elpirulok.

Odaállt mögém, átölelt és a fülembe suttogott.

- Te vagy az a lány…

Megborzongtam. Éreztem forró lehelletét az arcomon. Szinte már elviselhetetlenül jó volt a közelsége…

- Nem akarlak még egyszer elveszíteni… - arcát gyengéden az arcomhoz érintette, s szorosan a karjaiba zárt.