8. rész ( Nick )

Átöleltem és soha többé nem akartam elengedni.

- Nem akarlak még egyszer elveszíteni…

Ekkor megfordult, mélyen a szemembe nézett. Lágyan végigsimította az arcomat. Beleborzongtam az érintésébe. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem szétfeszíti a mellkasomat.

- Ígérd meg, hogy nem tűnsz el újra… - mondtam halkan, s gyengéd csókot leheltem a  homlokára. Éreztem, hogy reszket.

- Melletted leszek… ígérem… - a szemei úgy ragyogtak, akárcsak az éj sötét egén a csillagok. Olyan tisztán és fényesen… A tekintete ugyanúgy fogva tartotta az enyémet, mint azon a napon, mikor először megláttam.

- Tudod… nem ismerek… vagyis eddig nem ismertem olyan lányt, aki egymás után Joe-t és engem is elutasított volna…

Erre elmosolyodott.

- Én meg tegnapelőttig nem ismertem egy Jonast sem, akit elutasíthattam volna… - nevetett, én pedig vele nevettem.

- Egyébként nem válaszoltál egy kérdésemre…

Kérdőn nézett rám.

- Amikor azt a videot néztem a koncertről a nappaliban…

- Szóval az érdekel, hogy szeretem-e a Little bit longer-t? – pajkosan rám nevetett, majd elindult a víz felé. Valamit írt a homokba. Megfogta a kezem, s odahúzott. ’IGEN’ – ez állt ott, majd a következő hullám elmosta.

- Nick… ez hihetetlen… - a távolba meredt. Ott álltunk, néztük a naplementét… a víz a lábunkat nyaldosta. Átöleltem. Attól féltem, hogy a következő pillanatban egyszercsak eltűnik a habok között, nekem pedig rá kell jönnöm, hogy csupán álom volt az egész…

- Gyönyörű, igaz? – suttogtam.

- … mint a mesében … - ahogy hozzámbújt hatalmasat dobbant a szívem. Még sohasem éreztem ehhez foghatót egy lány iránt sem. Nem ismertem… de valami legbelül azt súgta: Ő az, akire mindig is vártam.

Teljesen besötétedett mire elindultunk hazafele. Egy pillanatra sem engedtük el egymást.

- Holnap este mit csinálsz? – kérdeztem félve.

- Mit szeretnél csinálni? – biztatóan mosolygott.

- Lesz egy koncertünk holnap, itt a parton. Van kedved eljönni? Ott lesz Danielle is, nem leszel egyedül. Mit szólsz?

- Szívesen elkísérlek.

Szerintem nem is tudta, hogy milyen boldog voltam, mikor meghallottam ezt a két szót.

- 6-ra érted jövök… de van egy feltételem… pontosabban kettő… - próbáltam komoly arcot vágni.

- Milyen feltétel? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem ér eltűnni a koncert után… és természetesen én hozlak haza… - nem bírtam tovább, elnevettem magam.

- Tekintve, hogy itt nem érvényes a jogsim… azt hiszem nincs is más választásom. – rámkacsintott.

Közben odaértünk a kocsimhoz. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy magára hagyjam… de nem maradhattam tovább.

- Várj egy picit! Mindjárt jövök! – beszaladt a házba. Egy darab papírral a kezében tért vissza. – Ez még jól jöhet, ha esetleg újra szem elől tévesztenél… - mosolygott, s betette a cetlit, amin a telefonszáma volt, a zsebembe.

Búcsúzóul még megöleltem, aztán a fülébe súgtam:

- Már most hiányzol…

A következő pillanatban ajkunk összeforrt. Hirtelen nem létezett már sem tér, sem idő… Csak mi voltunk… semmi és senki más. Éreztem, ahogy egész testemet elönti a forróság. Egyre mohóbban kapkodtunk a másik ajka után. Nem tudtunk betelni egymással…

- Most jobb lesz, ha bemegyek… - húzódott el. – Különben képtelen leszek távol tartani magam tőled… Holnap találkozunk! – még utoljára rámmosolygott, azután becsukta maga mögött az ajtót.