6. rész ( Eszter )

Alig vártam, hogy hazaérjek. Mindenkinek el akartam mondani, hogy milyen hihetetlen estém volt. Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, megszokásból jól körülnéztem, nem lát-e valaki… aztán elkezdtem ugrálni meg sikítozni a nappali közepén. Végül a kanapén landoltam, ahol beletemettem a fejem a párnákba. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást… sőt egyáltalán azt sem tudtam elhinni, hogy mindez tényleg velem történt meg. Aztán hirtelen felkaptam a telefonom. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell mondanom Vickynek, aki az egyik legjobb barátnőm. Tudtam, hogy ő odalesz a dologtól.

     Gyorsan elkezdtem írni az üzit: Hey Vicky! Nem fogod elhinni, h hol voltam... egy JB soundcheck-en…és beszéltem Joe-val & nekem ajánlották a Please be mine-t…olyan volt mint egy álom. Holnap hívlak és elmesélek mindent!

- Éééés küldés… - mondtam elégedetten leginkább magamnak, mivel a ház üres volt.

Még gyorsan felírtam twitterre egy rövid üzit: …valóra vált álom…  Aztán felmentem lefeküdni. Reggel telefoncsörgésre ébredtem.

- Neteztél már ma? – kérdezte izgatottan. Egyből felismertem a hangját.

- Dehogyis… itt még csak reggel 7 van Vic’… - mondtam álmosan. – Nem ér rá?

- Nem! Szedd össze magad és nézd meg az emailjeidet! Nem ártana csekkolnod egy linket…

- Mire fel ez a nagy titkolózás? – még nem sikerült felébrednem, ő ellenben nagyon pörgött.

- Csak csináld, amit mondtam légyszives!

- Hűűű de komoly valaki – nevetgéltem.

- Azt hiszem megtaláltam a… Tudod mit? Csak nézd meg!

- Mit találtál meg? Már töltöm az oldalt… nem értem miért vagy ilyen izgatott…

- Ne értetlenkedj, hanem figyelj!

- Oké… látom…ez a tegnapi koncertről a  Black keys /Little bit longer… Mit nézzek ezen?

- Csak figyeld miről beszél Nick…

- Oké, majd visszahívlak.

Éreztem a hangján, hogy nagyon izgatott… és igazán érdekelt, hogy mi lehet az, ami nem várhat egy percet sem. Elindítottam a videot. 

„…Tudjátok… Nemrég rájöttem valamire…és talán a következő szám…a Black keys erről is szól…Néha…jobb ha a dolgokat egyszerűen nézzük…úgy ahogy vannak… feketén - fehéren… Lehetünk jól vagy rosszul…szerethetünk valakit vagy összetörhetik a szívünket… De szeretném ha tudnátok valamit…Ez soha nem a vég… Csupán egy új fejezet az életünkben…” – hallgattam Nicket, azonban akárhogy figyeltem, ez a pár mondat semmit sem mondott nekem. Már épp tárcsáztam volna Vic’ számát, hogy közöljem vele, milyen jót nevettem a viccen, amikor Nick újra beszélni kezdett:

„Szeretném ha tudnátok…hogy ti vagytok a legjobb rajongók…a szívembe zártalak titeket…itt vagytok velem minden egyes nap… ti adtok erőt… szóljon ez a dal ma nektek…és még valakinek… aki nincs most itt velünk… aki ma másodjára sétált ki az életemből 2 napon belül… és nem is tud róla… remélem eljut hozzá ez a dal…bárhol is legyen… és remélem ma zavartalanul élvezi a naplementét, mert csodás esténk van…”

Visszatekertem a számot, meghallgattam még egyszer, de sok újat nem tudtam meg belőle. Visszahívtam.

- Meghallgattam.

- Ésésésésés? – lelkesedett.

- Ööö… valami lányról beszél…gondolom a Little bit longer előtt mondott szövege miatt vagy ilyen izgatott, igaz?

- Hogy találtad ki? – nevetett. – Semmi más nem tűnt fel?

- Neeeem… - nyújtottam el a választ. – De gondolom neked igen… és most arra vársz, h rákérdezzek?

- Figyelj… hogy hívták a srác kutyáját a parton? Aki eláztatta a telefonodat.

- Ez most hogy jön ide? – értetlenkedtem – …Elvis, ha jól emlékszem...

- Hogy hívják Nick Jonas kutyáját? – folytatta a kérdezősködést.

- Elvis… de…

- Semmi de! – szólt rám – Mit csináltál mikor a sráccal találkoztál?

- Néztem a naplementét. Jajj Vickyyy ne csináld… - nyavalyogtam – én ehhez túl fáradt vagyok.

- Mikor találkoztál a sráccal?

- Tegnapelőtt.

- Mikor volt a koncert?

- Tegnap.

- Mit mondott Nick a Little bit longer előtt tegnap?

- Hogy reméli, hogy élvezi az a lány a naplementét…?

- És még?

- Valamit arról, hogy másodszor veszítette el…

- Pontosan. Nem esik le ugye?

- Oké Sherlock, nyertél… Passzolok… - és ekkor már én is nevettem.

- Ő a …

Ekkor zajt hallottam a bejárati ajtó felől és belevágtam a szavába.

- Majd visszahívlak…valami… ööö jött valaki… - és gyorsan letettem. 

 „Nem várok senkit… Sam csenget, ha jön… Ez nem valami biztató” – gondoltam végig a dolgot. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és egy kapucnis, napszemüveges srác lépett be rajta. Sietve csukta be az ajtót, majd megkönnyebbülten nekitámaszkodott. Én meg csak álltam ott lefagyva, és ijedten bámultam rá. Aztán ledobta a táskáját, majd elindult felém. Ekkor tettem egy lépést hátra, de szerencsétlenségemre ott volt a bőröndöm, és szépen lehuppantam a földre. Ő ekkor vett észre, s legalább annyira meglepődött, hogy engem ott talál, mint ahogy én rajta.

- Hogy jutottál be ide? – kiabált rám.

Most az egyszer nem álltam le vitatkozni. Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, majd reszketve az ajtónak dőltem. A földön ücsörögtem, mozdulni sem mertem. Csak arra tudtam figyelni, hogy milyen hangok szűrődnek be kintről. Aztán eszembe jutott, hogy felhívom Samet. A zsebeimet tapogattam, de a telefonom sehol sem volt. Körbenéztem a szobában és rájöttem: lent hagytam a nappaliban. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Ekkor kopogást hallottam.

- A betörők mióta kopogtatnak? – kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magam.

- A betörők mióta zárkóznak be a szobámba?

- Ez az én szobám. – jelentettem ki.

- Tévedsz, mert ez az én szobám. – erősködött.

- Nem fogok vitatkozni egy betörővel… - makacskodtam – és különben is hívom a…

- Kit is? – nevetett – Azt hiszem ahhoz kellene a telefonod… ami épp itt van a kezemben, nem gondolod? – gúnyolódott.

- De… - szűrtem ki a fogaim között.

- Nos, ha jól látom: én nem tudok bemenni a szobámba… te pedig nem fogsz onnan kijönni, igaz?

- Jó meglátás… - dühöngtem tehetetlenségemben.

- Szóval ha már itt vagyunk… nem akarod elmesélni, hogy mit is keresel itt?

- Itt lakom… ha nem tűnt volna fel. – mondtam nem épp kedvesen.

- Vicces lány vagy…de ha tényleg itt laknál, akkor szerintem én tudnék róla, tekintve hogy miénk a ház…és épp a szobámban ücsörögsz.

- Na persze, a te házad, meg a te szobád… - gúnyolódtam.

- Oké…én nem vitatkozom… lemegyek, keresek valami kaját, mert mindjárt éhen halok… és a kint hemzsegő újságírók számából úgy tűnik még egy darabig maradok…

- Újságírók? – kérdeztem meglepődve.

- Aha…tegnap este óta mindenhova követnek… - mondta közönyösen.

- Mégis miért?

- Ahhoz képest, hogy betörtél a házamba…elég kíváncsi vagy… - nevetett – Lent megtalálsz!

A fülemet az ajtónak tapasztottam, de nem hallottam semmit. Tényleg lement. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit is kellene tennem. Egy dologban azonban biztos voltam, szükségem lesz a telefonomra, akármit is akarok kezdeni. Eldöntöttem, hogy lemegyek a nappaliba. Kétségbeesésemben felkaptam a gitáromat, mert semmi más önvédelemre használható tárgy nem volt a szobámban és elindultam lassan a lépcsőn. A srác háttal állt nekem, már nem volt rajta a kapucni. Épp a Vicky által küldött videót nézte.

- Szereted ezt a számot? – kérdezte még mindig háttal állva.

- Ne nyúlj a laptopomhoz! – egyre jobban szorítottam a gitárom nyakát.

- Kár lenne azért a gitárért… - nevetgélt és megfordult.

Ekkor hatalmas mosoly futott végig az arcán…

 - Nick…? – nyitottam hatalmasra a szemeimet. – Te mit… mit keresel itt?

Pontosan azt az izgalmat láttam rajta, amit a soundcheck-en.

- Ez a mi házunk… már mondtam… de miért szorongatod azt a gitárt? – mosolygott rám.

- Oké… azt hiszem, erre már tényleg nem lesz szükségem… - mondtam zavarodottan. – És akkor… elmondanád, hogy kerülsz ide?

Válasz helyett azonban csak mosolygott, és le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam mire véljem a viselkedését.

- Nick? – néztem rá kérdőn. – Minden rendben?

- Mostmár igen… Te vagy a… a lány a pa… - megrázta a fejét – öhm… akarom mondani a koncertről… - lesütötte a szemét.

Ott álltunk egymással szemben és mindketten totálisan zavarban voltunk. A szívem majd kiugrott a helyéből, úgy kalimpált. Minden erőmmel arra koncentráltam, nehogy észrevegye. Lejjebb hajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Kedvesen rámosolyogtam.

- Te emlékszel? – csodálkoztam.

Felemelte a fejét.

- Tudod… nehéz elfelejteni valakit aki… visszautasította Joe-t… - fejezte be gyorsan a mondatot.

- Értem. – most én sütöttem le a szemem. Nem akartam, hogy lássa a csalódottságot az arcomon.

- Miért? – kérdezte hirtelen.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Miért nem jöttél fel a színpadra?

- Tudod… nekem sokat jelent az a szám… és ha egyszer valaki ezt énekelné nekem… szeretném, ha azt nem a show kedvéért tenné… hanem mert tényleg úgy érzi… értesz? – és közben mindenfele tekintgettem, csak rá ne kelljen néznem. Éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem, így gyorsan témát váltottam.

- Na és… megtaláltad már? – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

- Kicsodát?

- A lányt… akiről a koncerten beszéltél… úgy tűnt fontos neked… - közben a laptopon futó videora mutattam.

Hatalmas mosoly jelent meg az arcán. Felhúzta a szemöldökét, majd mélyen a szemembe nézett.

- Azt hiszem… - a tekintete fogva tartotta az enyémet… csakúgy, mint a koncerten.

- Biztos különleges lány… - mondtam egy újabb erőltetett mosoly kíséretében.

- Nem mindennapi, ahogy belecsöppent az életembe az biztos… - közben le sem vette rólam a szemét.

- És most mi lesz… veletek?

- Még egyszer nem engedem, hogy kisétáljon az életemből… - mondta magabiztosan.

Aztán felvette a táskáját és elindult az ajtó fele.

- Úgy látom már elmentek… - állapította meg csüggedten.

- Akkor most…

- Mennem kell… - mondta inkább a padlónak, mint nekem.