5. rész ( eközben a színpadon - Nick )

Miközben a Please be mine-t énekeltük folyamatosan mosolyogtam. Igazán viccesnek találtam a dolgot, hogy végre kikosarazta valaki Joe-t, és így látatlanban is szimpatizáltam a lánnyal. Aztán felé fordultam, hogy lássam, kinek is ajánlottam ezt a dalt. Könnyes volt a szeme… és közben mosolygott… valahogy más volt, mint a többi lány itt… ott ült egyedül… és a tekintete… egyszerűen fogva tartotta az enyémet… azt éreztem, mintha ismerném… mintha mindig is ismertem volna… és egyszer csak belémhasított a felismerés… Ő az… a lány a partról… Beszélnem kell vele… Most nem hagyhatom elmenni… még egyszer nem… el kell mondanom neki, hogy sajnálom…
Alig vártam, hogy vége legyen a Goodnight & goodbye-nak. Gyorsan leraktam a gitáromat és rohantam le a színpadról… vagyis csak rohantam volna, mert Kevin és Joe elkapott.
- Hova sietsz ennyire? A rajongóid megvárnak… - viccelődött Joe.
- Itt van… - hadartam – és most engedj! Beszélnem kell vele! – mondtam határozottan.
- Kivel? – nézett rám hitetlenkedve Kev.
- A lány… a partról… de mostmár engedj! – próbáltam elszabadulni, de Joe elkapta a karom.
- Á… aki nem érdekel téged… - próbált komoly képet vágni.
- Igen ő… - közben a színpad előtt ácsorgó lányokat pásztáztam a szememmel… aztán a helyet, ahol ült… de semmi… sehol sem láttam… - Meg kell találnom! – és kitéptem a karom a szorításából.
Lerohantam a színpadról… de nem volt sehol sem… kiszaladtam az előtérbe és megláttam… de már késő volt… nem tudtam elérni… beszállt egy autóba és elhajtott… Elveszítettem… másodszorra is… ez hihetetlen… ilyesmi csak a filmekben történik. A gondolataim teljesen lekötöttek, de tudtam, hogy ma még vár rám egy koncert. „Össze kell szednem magam „ – mondogattam magamban.
- Nick! Merre voltál? – kérdezte Kev.
- Beszélni akartam vele… de már késő… - mondtam letörten.
- Oké öcskös… ilyen fejjel nem állhatsz oda a rajongóid mellé fotózkodni, ugye tudod? – így Joe. – Számítanak rád… ahogy mi is. – mondta tőle szokatlan komolysággal.
- Tudom… de itt volt… láttam… és megint hagytam elmenni… Meg kell találnom őt, érted? – közben esett le, hogy már kiabálok.
- Heeey! Nyugalom… - csitított Kevin. – Mégis… ennyi lány közül, hogy szúrtad ki?
- Kev! Az istenért… Neki ajánlottam a Please be mine-t! – mondtam kétségbeesetten. – Csak akkor még nem tudtam, hogy ő az… Ott ült teljesen egyedül…
- Na neee… - nevetett Joe – A lány, aki nemet mondott nekem is? – csodálkozott.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Ezek szerint a zenénket legalább bírja… - állapította meg Kevin.
- Jah… csak engem utál… - jegyeztem meg.
- Várjunk csak… - csillant fel Joe szeme – Mi van ha igazam volt… és fogalma sincs róla, hogy te… te vagy…
- Ennek van értelme szerinted? – néztem rá szúrós szemekkel.
- Én azt hiszem… - bólogatott Kevin és adott egy ötöst Joe-nak.
- Na figyelj…rád mosolygott igaz? – kezdte Joe.
- Igen. – mondtam bizonytalanul.
- Szerintem… ennek a lánynak fogalma sincsen arról, hogy a parton veled beszélt, érted? De abból, ahogy engem visszautasított… azt kell mondjam, hogy ha tudta volna… valószínű, akkor is olyan indulatos lett volna… mert ezek szerint… nem az a fajta, aki elájul a Jonas név hallatán… Tudsz követni, Nick? – húzta fel a szemöldökét Joe.

 …1 órával később a koncerten…

A Black keys / Little bit longer-t játszottam és egyszerűen nem tudtam magamban tartani az érzéseimet… beszélnem kellett róluk… és valahol mélyen, legbelül… reméltem, hogy eljutnak hozzá a szavaim… még ha nem is tudja, hogy ki is a srác a partról valójában…
- Tudjátok… Nemrég rájöttem valamire… és talán a következő szám… a Black keys erről is szól… Néha… jobb ha a dolgokat egyszerűen nézzük… úgy ahogy vannak… feketén - fehéren… Lehetünk jól vagy rosszul… szerethetünk valakit vagy összetörhetik a szívünket… De szeretném ha tudnátok valamit… Ez soha nem a vég… Csupán egy új fejezet az életünkben… - elcsuklott a hangom… nyeltem egy nagyot és erősen koncentráltam, hogy végig tudjam mondani. Kinéztem az első sorban állókra… és láttam, ahogy a lányok sírnak… én is küzdöttem a könnyeimmel…hiszen ez a pár mondat sokkalta többről szólt nekem ma este…
- Énekeljetek velem: „ The walls are closing in…” – és a közönség egy emberként folytatta, hihetetlen volt hallgatni… Aztán elkezdtem a Little bit longer-t játszani…
- Szeretném ha tudnátok… hogy ti vagytok a legjobb rajongók… a szívembe zártalak titeket… itt vagytok velem minden egyes nap… ti adtok erőt… szóljon ez a dal ma nektek… és még valakinek… aki nincs most itt velünk… aki ma másodjára sétált ki az életemből 2 napon belül… és nem is tud róla… remélem eljut hozzá ez a dal… bárhol is legyen… és remélem ma zavartalanul élvezi a naplementét, mert csodás esténk van…
„But you don't know what you got 'till it's gone… And you don't know what it's like to feel so low…” – énekeltem… és velem együtt mindenki…
Az utolsó szám után fáradtan ballagtam az öltözőbe, ahol ledobtam magam a kanapéra és becsuktam a szemem.
- Egy nap kétszer is neki ajánlasz egy számot… kétszer beszélsz róla közönség előtt… - hallottam Kevin hangját. - Tudod, amit a Little bit longer előtt mondtál, az nem úgy hangzott, mintha nem érdekelne az a lány…
- Vagy ha ilyen, amikor nem érdekel valaki, akkor az nekünk csak jó… mert ilyenkor szoktál új dalokat írni… - nevetgélt Joe.
- Nick? Nem akarod elmesélni, hogy mi járt a fejedben? – kérdezte óvatosan Kev.
Lassan kinyitottam a szemem.
- …Ő… - és a plafont néztem.
Közben Kev & Joe fölém hajoltak.
- De… még a nevét sem tudod… - mondták szinte egyszerre.
Mintha meg sem hallottam volna, amit mondtak:
- Egyszerűen csak meg kell találnom… - néztem mélyen a szemükbe.