2. rész

…2 hónappal később…

Leszállt a repülőm. Megláttam az LAX feliratot és hatalmasat dobbant a szívem.
-Hát itt vagyok… - gondoltam, s közben dúdoltam: „all our hopes & our dreams will come true…” Ezt mondogattam magamban, s reméltem, hogy tényleg így lesz. Meg voltam ijedve, de mégis éreztem, hogy most valami új, valami teljesen más kezdődik el… Aztán megláttam egy férfit öltönyben, kezében egy táblával: Miss Eszter Miller. Ekkora sikerült megnyugodnom, s igyekeztem odajutni hozzá, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy elég sok csomagom volt.
- Hello. Én…Én vagyok Eszter. – mondtam megszokásból magyarul.
- Hello…Are you…- kezdte bizonytalanul, de belevágtam a szavába.
- Igen. Eszter Miller vagyok. – mondtam már angolul.
- Elvehetem a csomagjaidat?
- Ööö, persze, köszönöm.
- Sam vagyok. Édesapád asszisztense. Örvendek. – mondta, miközben az autó felé tartottunk- Ha bármi problémád van, nyugodtan fordulj hozzám, igyekszem mindenben segíteni neked.
Hmmm kedves fickónak tűnik, gondoltam…Csak kicsit sokat beszél.
- Sam…Pontosan merre is van a házunk?
- Nos a tengerparton van, Malibuhoz közel, egy csendes helyen. Egy khmmmm…üzletembertől béreljük, akinek fontos volt, hogy a ház ne legyen a központban, mert különben folyton zaklatnák az újságírók a családját és nem tudnának pihenni…szóval kérte, hogy kezeljük diszkréten az ügyet.
- Nekem nem fontos, hogy kié a ház, ha nem zavar majd engem. – mondtam közönyösen.
- Nos, ami azt illeti…úgy gondolta, hogy beugrik a családjával, hogy üdvözöljön titeket, de természetesen, majd csak akkor, ha a szüleid is itt lesznek.
- Nagyszerű. – mondtam, de igazából nem is figyeltem már Sam-re, mert annyira lekötött a nézelődés. Csak akkor eszméltem fel, mikor megállt az autó.
- Itt is vagyunk. – mondta mosolyogva. – Na, hogy tetszik?
- Ez az? - kérdeztem, miközben a házra mutattam, mert nem akartam hinni a szememnek.
- Pontosan. Bemegyünk? Vagy itt akarsz ülni egész nap? – viccelődött.
- Nem…dehogy…menjünk…
- Parancsolj…íme az új otthonod! – tárta szét a kezét.
- Ez…álomszép…ez nem is lehet igaz…
- Nézz csak körbe! Fent vannak a hálószobák.
Nem kellett kétszer mondania, máris nekiindultam, hogy felfedezzem a házat. Az emeleten 5 hálószoba volt, mindegyikhez saját fürdő tartozott…Mint a mesében…még sosem volt saját fürdőm. Kiválasztottam azt a szobát, amit a legcsendesebbnek gondoltam. A ház végében volt és a tengerre nézett…Kissé fiúsnak találtam, de valahogy mégis volt benne valami, ami itt tartott…valami, ami odavonzott…ez már az én szobám…éreztem.
- Már meg is van a szobám, köszönöm, hogy behoztad a többi bőröndöt. – hadartam, miközben futottam le a lépcsőn.
- Ezért vagyok itt. Szeretnél még valamit?
- Megleszek, kössz.
- Akkor…living the dream baby…living the dream…- mondta nevetgélve. – hívj, ha bármire szükséged lenne.
Ezzel magamra hagyott. Elindultam, hogy körülnézzek lent is. Úgy gondoltam, hogy majd holnap kicsomagolok. A nappali egyik végében egy zongora állt. Régi darabnak tűnt. A másik végében pedig egy hatalmas üvegajtó volt, ami a partra nyílt. Kimentem és nem hittem a szememnek. A nap lemenőben volt, s gyönyörű rózsaszínben és narancssárgában úszott minden…a víz pedig…olyan kék volt, amilyet ezelőtt sosem láttam…becsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Azt kívántam, hogy mindez ne csak egy álom legyen, és ha újra kinyitom a szemem, mindez itt legyen. Azt éreztem, hogy ez az a hely, ahol bármi megtörténhet.
Sétáltam egy kicsit, aztán eszembe jutott: még nem is szóltam a szüleimnek, hogy ideértem. Leültem a forró homokba, közel a vízhez, hogy a hullámok még érjék a lábamat. Elővettem a telefonomat és megírtam az email-t apának. Aztán fogtam a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenét, de valahogy semelyik számnál sem tudtam megállapodni, csak kapcsolgattam céltalanul. Majd egyszer csak meghallottam: this song…to every broken heart…for every lost dream…for every high…for every low…for every person who is ever felt alone…és ezt már nem kapcsoltam el…ez volt az a dal, amit akkor és ott hallanom kellett, mert ott és akkor ez az én dalom volt…ha csak pár percre is…sosem éreztem még magam ennyire egyedül…becsuktam a szemem és átadtam magam az érzésnek…könnyek folytak végig az arcomon…rázkódtam a sírástól…most az egyszer nem akartam erős lenni… teljesen megfeledkeztem a környezetemről…

A következő pillanatban valami elszáguldott mellettem, és kicsapta a telefonomat a kezemből, ami a vízben landolt. Erre elég gyorsan magamhoz tértem. Kitöröltem a szememből a könnyeket, de már csak egy kutyát láttam szaladni, a telefonom pedig sehol. Teljesen lefagytam, hiszen az volt az egyetlen dolog, amin keresztül a szüleimmel tarthattam a kapcsolatot. Csak néztem a vizet és fogalmam sem volt, hogy most mit is tegyek. Aztán egy kezet láttam, benne a telefonommal.
- Tessék… azt hiszem ez a tied… ne haragudj… Én nem tudom mi történt Elvissel… egyszercsak elrohant…- mondta zavartan
- Remek. – mondtam dühösen, közben rá se néztem a kéz gazdájára – Ha nem tudsz vigyázni rá, akkor ne sétáltasd póráz nélkül! – és elvettem a telefonomat, ami csupa víz lett.
- Kárpótolhatlak valamivel? – kérdezte, de a magabiztosságával csak jobban feldühített.
- Mégis mivel? Veszel nekem másikat? – kérdeztem undokul, s közben vetettem felé egy csöppet sem kedves pillantást.
- Hát ha ragaszkodsz hozzá, akkor igen… esetleg szeretnél egy közös fotót? – kérdezte szemtelen mosollyal az arcán.
Ez volt mindennek a teteje, majd szétvetett a méreg. Végigmértem: rövid, göndör haj, kinyúlt póló, szakadt farmer, egy napszemüveg, ami az arca nagy részét eltakarta, és egy baseball sapka.
- Mégis minek kellene nekem közös fotó veled? Talán annak emlékére, hogy tönkretetted a telefonomat?… Kössz nem… - eközben próbáltam feltápászkodni, de a lábam eléggé elzsibbadt, s majdnem visszaestem, de a srác elkapta a karom és felsegített.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk és néztük a másikat, aztán elhúztam a karom.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat vizsgálgatta.
- Ti itt Los Angelesben meg vagytok hülyülve? – kérdeztem indulatosan – Miért ne lennék jól? Csakmert nem akarok fotózkodni Mr Tökéllyel, aki tönkretette az egyetlen dolgot, ami a kapcsolatot jelentette szüleimmel, meg a barátaimmal? Vagy a nyakadba kéne ugranom és megköszönni? – néztem rá dühösen, de a napszemüvegén keresztül még a szemét sem láttam, ami még jobban idegesített.
- Ez sem egy rossz ötlet…- húzódott hatalmas mosolyra a szája.
- Tudod mit szeretnék? – kérdeztem halkan.
- Mit?
- Azt hogy végre hagyj magamra, hogy megnézhessem a naplementét. Ez nem olyan nagy kérés ugye? – mondtam már- már sírós hangon.
- Biztos jól vagy? – kérdezte, de most úgy tűnt őszintén aggódik.
- Jól leszek… - ezzel hátat fordítottam és elindultam a házunk felé.

Tiszta csődtömegnek éreztem magam. Hihetetlen, hogy már az első napon ez történik velem. Visszasétáltam a házhoz, s közben azt reméltem, hogy holnap minden jobban fog alakulni. Csak ki kell aludnom magam - mondogattam -, s holnap minden jobb lesz. Felsiettem az emeletre, majd bezuhantam az ágyba és rögtön el is aludtam.